Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Heidegger; Herrmann: Die deutsche Sozialdemokratie und der nationale Staat 1870–1920 (Ism. Jemnitz János) 653

656 • TÖRTÉNETI IRODALOM alárendeli a „nemzeti állam" céljainak. Sémájához szereplők kellettek, és H. Heidegger az igaziakat markánsabbá téve korszerűsítve megteremtette a szereplőket is. A könyv alcímében Heidegger megjelölte, hogy az általa feldolgozott problémát elsősorban a háború 03 a forradalmi évek idején kívánja gondosabban elemezni. Könyve harmadik részében több mint száz oldalon foglalkozik a háborús évekkel. Ε terjedelmes tényanyag tartalmát, mondanivalóját rövid pár sorban megadhatjuk. Heidegger megállapítja, hogy 1914. augusztus 4-én a szociáldemokrata pártban radikális fordulat következett be, amikoris a párt pár nappal azelőtti politikájával szemben teljes súlyával a német háborús kormány mögé állt (ennek kapcsán a vezető személyi garnitúrában is változások történtek : á Kautsky—Haase ce,ntrum ellenzékbe szorult — a jobboldal átvette a vezetést). A szerző megállapítja azt is, hogy ez a politikai vonalvezetés töretlen maradt egészen 1918-ig. Igaz ugyan, hogy a párton belül nőtt az ellenzék, amely elítélte a német császári imperializmust ós békét, megújhodást akart, de a hivatalos pártvezetőség megmaradt a „végsőkig való kitartás" jelszava mellett — egészen addig a pillanatig, míg a Legfelső Hadvezetőség arról nem értesítette, hogy a háború elveszett, a legrövidebb időn belül fegyverszünetet kell kötni. A történelmi események fő vonalai itt már annyira ismertek, hogy azokhoz a szerző már nem adhatott újat. Ami e hosszú fejezetnél tanulságos, az a szerző tárgyalási módja. Ami a szerző felfogását illeti: a történeti összefüggések, az imperialista nagyhatalmi ellentétek alapján kirobbanó háborúban az egyedüli „nemzeti" szempontból elfogadható álláspontnak a „végsőkig való kitartás" Noske—Scheidemann—Ebert-féle vonalvezetését ismeri el. A pártvezetőség érdemének tudja be, hogy ezt a felfogást magáévá tette, 1914-től 1918-ig következetesen kitartott mellette, és megvalósította az összhangot a kormány, a szociáldemokrata párt ós a hadvezetőség között, letörve a munkásmozgalom marxista baloldali és centrista pacifista ellenzékét. H. Heidegger a német munkásmozgalom „hőskorszakát", mikor végre teljesen szakítottak a marxizmus osztálypolitikájával és proletárintrnacionalizmusával — az 1914. augusztus 4-iki politikában, az 1914—-18-as korszakban látja! A könyvnek, mint már mondottuk, legnagyobb érdeme a gazdag tényanyag idézése, a részlet-mozzanatok megvilágítása. Ilyen tanulságos mozaikkockák, miként alakul ki Kautsky—-Haase és Bernstein körül a pártvezetőség politikájával szembeforduló ellenzéki centrum, milyen messzire ment a szociáldemokrata jobbszárny a német imperializmus támogatásában, mennyire tette magáévá a német gyarmati törekvéseket. Az Elszász—-Lotharingia probléma tekintetében miként változott a német és francia szocialisták felfogása, milyen volt a szociáldemokrata párt és a hadsereg kapcsolata. Ehelyütt a szerző elmarasztalja az 1914 augusztusát megelőző pártpolitikát, amiért az az antimilitarizmusnak engedve gátolta a német „nemzeti érdekeknek" megfelelő fegyverkezési politikát —- viszont a párt javára írja, hogy a jobbszárny, kiváltképpen Noske már ebben az időben az erős német hadsereg ügye mellé állt. Heidegger elsősorban azokat a részletproblémákat tudta kellőleg megvilágítani, amelyekben a szereplők felfogása egyezett az övével. így alapos, gazdag képet kapunk a pártvezetőség politikájáról és a jobboldal sajtótevékenységéről, de alapjában sikertelen az a fejezet, amelyik a német szociáldemokrácia és az Internacionálé kapcsolatait tárgyalja. Ε fejezet felületességét bizonyítja, hogy a szerző önkényesen Zimmerwaldba utaztatja K. Liebknechtet, aki akkor már őrizetben lévén oda csak üdvözletét juttatta el. A nemzetközi munkásmozgalom helyzetét, a forradalmi erjedést, az 1917-es februári, majd októberi forradalom hatását meg sem kísérli felvázolni. A megelőző fejezetekhez hasonlóan nem tárgyalja a baloldal tevékenységét, és a centruméról is csak akkor szól, amikor azt a jobboldal szemüvegén keresztül ítéli el. Úgy gondoljuk, hogy a szerző az áll ala kitíízött egyik fő célját elérte. Széles dokumentációval bebizonyította, hogy a szociáldemokrata párt vezetősége a háború idején feladta a marxizmust és teljes egészében a német birodalom célkitűzéseinek szolgálatába állott. Bár meg kell mondanunk, hogy — érzésünk szerint — a szerző a téren nyitott kapukat dönget. Az alcímben megjelölt másik főkorszaka, amelyben a szerző a német szociáldemokrata párt nemzeti politikáját vizsgálat tárgyává tette, 1918—1920. A fő vonások itt is világosak, Heidegger műve itt sem rendíti meg eddigi ismereteinket. Ismét csak a tárgyalási módszer a figyelemre méltó. Heidegger 1914—18 között azt tartja a párt fő érdemének, hogy még 1918-ban is a fronton akarta tartani az embereket. 1918 — 20 között is helyesnek, sikeresnek tartja a párt politikáját,, bár már több bírálnivalót talál benne. A szociáldemokrata pártvezetőség fő érdemeként azt emelte ki, hogy elfojtották a spartakista forradalmat, a szeparatista mozgalmakat leküzdve megmentették a német egységet, elhárították az ultrareakciós fegyveres összeesküvéseket (erről jellemző módon a szerző