Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Heidegger; Herrmann: Die deutsche Sozialdemokratie und der nationale Staat 1870–1920 (Ism. Jemnitz János) 653

655 TÖRTÉNETI IlíODALOM tották, Marx és Engels hatására szerencsétlenül következett be, mert a német szociáldemokrácia az osztálypolitika talajáról szembehelyezkedett a német állammal. (A szeiző néhány sorban Bismarck politikáját is elmarasztalja, mivel az az ellenkező póluson lehetetlenné tette az osztályegyüttműködést, és ezzel ugyanakkor erősítette a marxizmus befolyását a munkásság soraiban.) H. Heidegger könyve következő részében az 1891—1914-es korszakot dolgozza fel. A fejezet címe — „közeledés az államhoz" — sokat árul el a tartalomról. A szociáldemokrata párt fővonalát továbbra is elítéli, és a szeiző teljes szívvel a pártot jobbról bíráló reformista-revizionista szárny mellé áll. A fejezet zömét a jobboldal zászlóbontásának szenteli, és ez a rész érdekes is, mert, ha elvileg nem is, de részleteiben tud újat adni. H. Heidegger ezeken a lapokon a német szociáldemokrácia „nagyjait" Volímarban, Noskeben, Davidban és azokban jelöli meg, akik kiálltak az osztálypoíitika ellen, a német állam gyarmati-hódítópolitikája, kereskedelmi versenypolitikája mellett, akik a marxi proletárforra dalom gondolatát eltemették és helyébe a Lassalle- Vollmari „államszocializmust" állították. A német szociáldemokrácia életében 1870—1914 között valóban nagyon lényeges változások következtek be. Heidegger azonban a párt életének, tevékenységének problematikáját, a változások okát elég felszínesen tárgyalja, figyelmét csak arra a kérdésre összpontosítja, hogyan erősödik a reformisták tevékenysége, mennyire teszik magukévá a reformisták a német birodalom „nemzeti célkitűzéseit". A szerző meg sem kísérli vázolni a szociáldemokrata tömegek gondolkodását, történeti mozgását. Annál nagyobb gonddal érvel a polgári közvélemény felé. Egyrészt azt teszi szóvá, hogy az uralkodó osztályok gőgje akadályozta, hogy a német munkásság a birodalom érdekeinek álláspontjára helyezkedjék (66. 1.), másrészt azt bizonyítja, hogy a szociáldemokrata jobboldal teljesen magáévá tette az uralkodó körök korabeli nacionalista-imperialista célkitűzéseit. A bizonyító tényanyag mellett a legfigyelemreméltóbb az, hogy a mai nyugat-német szerző milyen tudatosan vallja magáénak Vollmer és David nézeteit, sőt Π. Vilmos politikájának „német-nemzeti" tartalmát is. Heidegger sorainak olvasása közben, a korszak levegőjét kicsit is ismerő olvasóban olyan meggyőződésnek kell kialakulnia, hogy az általa nyújtott kép nem fedi a valóságot. Ez természetesen következik abból is, hogy a szerző megkerülte a mély társadalmi folyamatok beható elemzését s hamis megállapításokat, következtetéseket vonultat fel. Mindenekelőtt a szerző saját „hőseit", a jobboldal vezetőit is „modernizálja". Igaz az, hogy ezek a nacionalizmus sodrába kerültek, vagy nacionalisták voltak. Igaz az is, hogy az osztályszempontokat egyre fokozódó mértékben szorították háttérbe, míg végül is a proletár osztálypolitikát teljesen megtagadták. De ez a folyamat nem egyik percről a másikra következett be és nem is olyan „mai" formában, ahogy a szerző azt feltételezi. Nem úgy, hogy a jobboldal vezetői nyíltan, munkásfórumok előtt a nemzeti és osztályszempontokat mereven elválasztották, megkülönböztették, sőt szembeállították volna. Nagyon is igaz, hogy a német munkásmozgalomban terjedt a nacionalizmus, de ez a nacionalizmus ezidőtájt (sőt, mint ahogy a tények, nyilatkozatok bizonyítják még 1914-ben és 1914 után is) munkásérdekekre hivatkozott. 1914 után Eberték Európa, „a demokrácia, a szocializmus védelmében" harcoltak a „cári barbarizmus, a kozákok" ellen. (A nemzet és az osztályérdekek ilyen akut szétválasztása sokkal később, nagyrészt 1945 után ment végbe.) Felvetődik a kérdés, miért modernizálja H. Heidegger a századforduló reformistáit ? A válasz az egész könyv elolvasása után kézenfekvő. A szerző a német szociáldemokrat a párt vezetőségének egyedül az 1914—20-as politikáját tartja helyesnek, „nemzetinek", követendőnek. Ez a politika azonban rendkívüli feltételek között (háború, forradalom) valósult meg, a szerző viszont általában tartja követendőnek. Ezért folyamodik az ellentmondások ahisztorikus túlélezéséhez, és ezért igyekszik a jobboldal szerepét, politikai programjának megfogalmazottságát a valóságosnál erősebb, a mához közelebb álló színekkel ábrázolni — mert így akarja megteremteni a szociáldemokrácia történetében a „nemzeti gondolat" kontinuitását. A kontinuitás nem állhatott meg anélkül, hogy 1914 előttre ne nyúljék vissza, viszont a kontinuitás fonalát a szükségelt eredmények felmutatásához csak erőszakkal, a történeti valóság eltorzításával lehetett az 1914 előtti periódusba visszavezetni. Ileideggcrnél ezért a szociáldemokrata párt belső helyzetének összképe hamis, mintahogy hamis, ferde síkba veti fel az alapkérdést: H. Heidegger nem meri megtagadni A. Bebelt, nem vonhatja kétségbe, hogy a párt politikai vezetője a századforduló idején ő volt, nem állíthatja, hogy nem volt német hazafi, viszont nem is tárgyalja, hogy mi volt Bebel és a német munkásmozgalom nemzeti politikája. A történelem folyamán ténylegesen felvetődő probléma helyébe, a már említett szempontok miatt, azt a követelményt állítja, miszerint a párt akkor folytat nemzeti politikát, ha tevékenységét