Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - Tawney; R. H.: Religion und Frühkapitalismus (Ism. Révész Imre) 632

635 TÖRTÉNETI IlíODALOM gyakorlatban. Elméletileg ez a tilalom — egy talán szintén félreértett arisztotelészi hely mellett („nummus minimum non parit"?) — a Lukács-evangélium 6. része 35. versének félremagyarázására támaszkodott („daneidzete méden apclpidzontesz" — de több régi kéziratban „médena" van, ami már maga kétségessé teszi a hely értelmezését !). Ebbe a „krisztusi" parancsba ill. tilalomba csak a legnagyobb önkényességgel lehet belemagyarázni a kölcsönadott pénz utáni kamatszedés bűnös voltát, szennyes „uzsorának" bélyegzését. Hogy az egyház erre az önkényes magyarázatra keresztényi szeretetből, a kisember védelmében támaszkodott (61. 1.), az megint csak erőszakolt apologizálás : a szerző nyilván azt a lesújtó benyomást akarja enyhíteni vele, amelyet az önmaga által jelsorolt példák tömege kelt a pénzüzletekkel is felerősödött egyházi feudalizmus irgalmatlan és szemérmetlen kizsákmányoló voltáról. Könyve 71. Íapján kitűnő ironikus megjegyzést tesz arról, hogy „az egyház meggyökerezett előítélettel nézi a pénzszerzés mesterfogásait — legalábbis akkor, hogyha nem-papok kezelik ezt a művészetet. .." (a kiemelés tőlem lt. I.). De sehol sem mutat rá félreérthetetlenül, hogy mi volt a teológiaikig megszentelt kamatszedési tilalom tulajdonképpeni objektív célja : a lehetőségig visszanyomni a feltörekvő polgárságot a maga rohamosan fejlődő tőkeerejével, nehogy az előbb-utóbb veszedelmes, majd lebírhatatlan versenytársává váljék a jogtalan dolgozók, a jobbágy és a városi kisember k i zsák m ári y ol ásában a feudalizmusnak, elsősorban az egyházinak. Pedig eközben egészen jól érzékelteti a szerző a kisebb-nagyobb egyházi és világi hűbérurak törvénykezési joghatósági versengésében — hogy ti. melyiknek a bírói fóruma elé tartozzanak az „uzsoraügyek" •— azt a nyilvánvaló tendenciát, hogy melyik hűbéres hatalmasságnak sikerüljön több bőrt lehúzni az „uzsorás" polgárról. Természetesen nem Tawney fedezte föl, de előadásában kellően méltatja azt a tényt, hogy a reformátorok közül Kálvin volt az, aki teológiai megalapozást adott a kamatszedés jogosultságának (bár egyelőre még nagy megszorításokkal). A gehfi reformátor, úgymond, „elfogadta azt a gazdasági struktúrát, amelyet maga előtt talált, és lehetővé tette a hitet ama rétegek számára, amelyek előtt nyitva állt a jövendő útja" (108. 1.). Ez valóban így is van, de hozzátehette volna, hogy a francia Kálvin már származása és ifjúkori környezete révén is szinte „predestinálva" volt erre az állásfoglalásra : apja erősen antiklerikális szellemű, pénz- és jogügyletekkel foglalkozó püspöki és káptalani ügyész volt, aki egyházától kiközösítve halt meg, távolabbi felmenői is polgári foglalkozásokat űztek — tehát gyermekkorától fogva egészen más szemmel kellett néznie a világot, mint ahogyan a német tartományúri feudalizmus szűk és bábonás világában felnőtt bányászfiú, Luther nézhette. — Továbbmenően (különösen 120— 124. 1.) nagyon helyesen fejti ki Tawney a kálvinizmus és a kapitalizmus viszonyának későbbi alakulását, lényegében (bár· nem kimondottan) Engels ismert megállapítását igazolva. Igen mély tárgyismerettel szól a szerző az anglikán egyház és a különféle puritánus hitfelekezetek szociális-gazdasági tanainak küzdelméről egymás ellen, majd sokszoros összefonódásáról egymással. (Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a „puritanizmus" elnevezést és fogalmat Tawney nem hajlandó a presbiterianizmusra és a kongregacionalizmusra is kiterjeszteni. Ő a puritanizmusban egy, a másik kettőtől bizonyos közös vonások mellett is eltérő, harmadik vallási típust lát — szerintünk nem eléggé megokoltan, mert a „puritanizmus" összefoglaló történelmi kategória, amely az általánosan és joggal elfogadott felfogás és történetirodalmi gyakorlat szerint a XVI. század végétől a XVII. század végéig keletkezett wm-anglikán, ne ín-kat olikus és-nem-antitrinitárius angliai vallásfelekezeteket, egyes élesen kidomborodó közös \'onásaik alapján egyetemlegesen megilleti.) Nagyon jól jellemzi a szerző a Stuart-restauráció után kialakult helyzetet William Penn-nck, a zseniális quakernek egy mondásával : „kevéssé örvendetes állapot az, amióta a papok annyira beleártják magukat a polgári ügyekbe" — és ebben ekkor már, teszi hozzá Tawney, királypárti „gavallérok" és puritán „kerekfejűek" egyformán egyetértettek (194.1.). ő maga azonban az angliai fejlődéssel szemben sem tud határozottan állást foglalni. Folytonos tépelődéssel nézi : „Machiavellista gondolkozás volna, a lelkiismeretienség előtt ajtót -kaput tárva azt állítani, hogy az üzleti életet a magatartásnak egészen más szabályai kötelezik, mint a magánember életét. Viszont, megfordítva : azt mondani, hogy ez a kétféle életterület egyáltalában nem is különbözik egymástól, annyi volna, mint arculverni a gyakorlati tapasztalást, és az erkölcsi elvek túlfeszítésével magát az erkölcsiséget veszélyeztetni. Mert a követelmények túlf'eszítése nagyon is gyakran azzal jár, hogy az emberek a lelkiismeretlen cselekvés lejtőjére siklanak." (190—191. 1.) Ennél szemléletesebben aligha lehetne kifejezni a fabianus vágyakozást a gazdasági etika aranyközépútjának (tehát lényegében ama bizonyos „harmadik útnak") szivárványhídja után.