Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Vita - Bónis György: Válasz Váczy Péter „Néhány kérdésé”-re 498
VÁLASZ VÁCZY PÉTER. „NÉHÁNY KÉRDÉSÉRE" 531 maradt, míg comités és milites amazokban is előfordultak.97 Szilágyi táblázata győzött meg arról, hogy az Intelmeket nem helyezhetjük István király korába! De további bizonyítékot is kapunk az ő szövegéből feltevésem mellett. Az Intelmek ugyanis Szilágyi szerint „társadalomtörténeti tekintetben közös nevezőre hozható a Gesta-val".9 8 Ebben a vonatkozásban tehát abba a történetírói hagyományba illeszkedik, melynek kezdetét ma már a XI. század közepén ismerik fel. Maga Szilágyi tette viszont László király ún. III. dekrétumát az uralkodása előtti időbe, tehát ismét a XI. század derekára; márpedig a principes először ebben a törvénykönyvben jelentkeznek!99 Mindezek a megfigyelések tökéletesen összevágnak, és a század közepére datálják az Intelmeket — ha ugyan az osztályviszonyokat tekintjük „perdöntőknek". Xem így jár el Váczy, aki a mű 7. fejezetét veszi elő, mely „De magnitudine consilii" szól : „ . . . Quando vero consiliis inest utilitas, iam a stultis et arrogantibus ae mediocribus, ut michi videtur, non valent componi viris, secl a maioribus et melioribus, sapientioribus et honestissimis senioribus exprimi debent et poliri. Idcirco fili mi cum iuvenibus et minus sapientibus noli consiliari, aut de illis consilium querere, sed a senatoribus, quibus illud negotium propter etatem et sapientiam sit aptum. ... Ac per hoc quitquid negotii unicuique conveniat etati, in hoc se exerceat, scilicet iuvenes in armis, senatores in consiliis. Omnino tamen iuvenes non sunt expellendi consiliis . . ." 100 Vagy ahogyan egy jeles szerző az Intelmek e részét szabadon visszaadja: „A király . . . noha hatalma »korlátlan« és főembereinek tanácsára sem szorul, szívesen hívja segítségül az »öregek és vének« emlékezetét és elhatározásához szinte kivétel nélkül tanácsa hozzájárulását kéri."10 1 A kép világos. Váczy, hogy nézetem helytelenségét bebizonyítsa, előbb a principes egykorú külföldi analógiáit sorolja fel. Maga is érzi azonban, hogy a forráshelyeknek a szövegbe való bezsúfolása ellenére sem bizonyít semmit a magyar gyakorlatra nézve a külföldi terminológia. Ezért — az Intelmeknek az uralkodó osztályra elsősorban szóba jöhető fejezetét félretéve — a hetediket állítja előtérbe, mely minden latinultudó olvasónak kor és nem rang szerinti megkülönböztetést árul el, s amelyet 1939-ben még ő maga is így értelmezett. Nem hiszem, hogy így festene „a szövegek helyes filológiai és történeti átvilágítása" (V. 272. 1.), melyet tőlem számonkér. Vagy talán éppen az „átvilágítás" tette ebben az esetben a döntő szövegrészt teljesen láthatatlanná. Az egyházról szóló részhez Váczy egyéb érdemi megjegyzést nem fűz, A bizánci kereszténységről mégis megemlékezik, vitacikkének majdnem a végén. Arról beszél itt, hogy a görög veszedelem indította Gézát 973-ban a quedlinburgi követség elküldésére. Megró (jogosan), hogy nem ismerem „Les racines du christianisme hongrois" című cikkét,102 melyben kifejtette, hogyan kapcsolódtunk 948 táján Bizánchoz és a görög kereszténységhez, és hogyan jutottunk a fejedelmi ház „hűtlensége" folytán Nyugat táborába. 97 Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok 1937, 11. 1. 98 Uo. 10. 1. 99 Uo. 11. és Árpád-kori törvények 15. 1. 100 SRH II. 625. 1., a magam kiemelése. 101 Váczy: i. m., Művt. I. 105. 1., a magam kiemelése. 102 Nouvelle Revue de Hongrie 1941, 99—108. 1. 19*
