Századok – 1958

Történeti irodalom - Halberg; Charles W.: Franz Joseph and Napoleon III.; 1852–1864. A Study of Austro-French Relations (Ism. Szuhay-Havas Ervin) 882

•882 TÖRTÉNETI IRODALOM nagy többséggel állt ki C. Hull mellett — de kísérletet sem tesz a háttérben álló erők vázolására, nem beszél a monopoltőkés csoportok szerepéről, azokról a szálakról, amelyek ezektől a szenátusig, parlamentig, külügyminisztériumig, a pártokig és sajtóig vezettek. F. J. Taylor sok értékes adatot nyújt, elsősorban a kormány külpolitikájának alakulásáról, a parlamenti életről, a közvélemény és a sajtó hangulatának hullámzásáról — de több sarkalatos kérdés továbbra is homályban maradt, ezeket F. J. Taylor messzi ívben megkerüli. A könyv legfőbb gyengéje a szerzők demokratizmusának korlátozottsága. F. J. Taylor éppúgy, mint az előszót író C. G. Bowers három fő hatóerőt különböztet meg Spanyolországban (és a harmincas évek végi Európában). Ezek : a fasizmus, a kommunizmus és a dcmokrácia. F. J. Taylor és C. Bowers szerint a kibontakozó demokráciát Spanyolországban két oldalról fenyegette veszedelem, végül is a nemzetközi fasizmus fojtotta meg. Ez a beállítás azonban hamis, nem fedi a történeti tényeket. Kezdetben a haladásért, később a fasiszta támadás elleni harcban a Népfront kereteiben megvalósult a demokratikus, szocialista, anarchista, kommunista erők egysége (függetlenül attól, hogy ez az egység nem volt mindig súrlódásmentes) — az ország határain túlról érkező segítségnél, a szolidaritásmozgalmaknál szintén nem lehet elhatárolni a kommunista tömegeket a demokratikus antifasiszta rétegektől. F. J. Taylor egyébként történetileg hű és tanulságos könyve ebben a vonatkozásban eltorzítja a valóságot, megtagadja a spanyolországi harcok legnagyobb tanulságát, azt, hogy a haladás érdekében össze kell fogniuk a demokratikus, szocialista és kommunista erőknek. F. J. Taylor elsősorban azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban nem sikerült, kiirtani a roosevelti hagyományokat, hogy a demokratikus erők ma is hatnak a dullesi külpolitika módszereivel, irányával szemben. Nekünk figyelemmel kell kísérnünk erőfeszítéseiket, mert politikailag szövetségeseink lehetnek, történeti feldolgozásaikból ρ'»dig sok értékes elemet, részleteredményt hasznosíthatunk. Ma, amikor az Egyesült Államokban olyan légkört teremtettek, mely F. D. Roosevelt politikájának jobboldali bírálatából indul ki, külön elismeréssel tartozunk F. J. Taylornak, hogy az elnök politikáját a demokrácia védelmének következetlensége miatt, történeti tények alapján, nagy meggyőző erővel bírálja balról. JEMNITZ JÁNOS CHARLES W. HALLBERG: FRANZ JOSEPH AND NAPOLEON III., 1852—1864. A STUDY OF AUSTRO—FRENCH RELATIONS (Bookman Associates, New York. 1955, 448 1.) FERENC JÓZSEF ÉS III. NAPOLEON. 1852-1864. TANULMÁNY AZ OSZTRÁK-FRANCIA KAPCSOLATOKRÓL A szerző, aki a newyorki Queens kollégium professzora, könyvében annak a kérdésnek szenteli figyelmét, hogy egyes történelmi személyiségek mennyiben befolyásolták a legújabbkori európai történelem alakulását. A XIX. század nagyhatalmi politikájának és diplomáciatörténetének középpontjába általában brit államférfiakat, vagy III. Napoleonnak I. Miklós cárral folytatott küzdelmét állítják, Hallberg — saját kijelentése szerint — az első, aki kizárólag III. Napoleon és Ferenc József ellentétes irányú törekvéseit helyezi vizsgálatának homlokterébe. Űj ós meglepő adatot persze nem sokat tár fel, hiszen mind a második császárság, mind az osztrák birodalom külpolitikájára és diplomáciájára nézve meglehetősen nagy mennyiségű okmánykiadvány és történelmi feldolgozás jelent, meg az elmúlt száz évben. Hallberg mindenesetre igen komolyan vette feladatát és különösen dicséretére válik, hogy amerikai létére hatalmas munkával ásta be magát a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv, valamint a párizsi Archives des Affaires Étrangères terjedelmes anyagába. Ezenkívül, amint azt a könyv végén található igen alapos bibliográfia is mutatja, meglepően sok forrást, feldolgozást, folyóiratban publikált anyagot nézett át és dolgozott bele művébe. Mielőtt Hallberg könyvének súlyos hiányosságait említenénk, vázoljuk azokat a témaköröket, amelyeket a szerző érintett. Könyve 14 fejezetre oszlik. Az első kettő kísérletet tesz, hogy megrajzolja a történelmi hátteret, az utolsó pedig „Konklúzió" cím alatt egyes elvi megállapításokat tartalmaz és bizonyos mértékig ugyanazokat az