Századok – 1958

Történeti irodalom - Halberg; Charles W.: Franz Joseph and Napoleon III.; 1852–1864. A Study of Austro-French Relations (Ism. Szuhay-Havas Ervin) 882

' TÖRTÉNETI IRODALOM 883 érveket tartalmazza, amelyek már az első két fejezetben előfordulnak (I. A Metternich -rendszer vége és új vezetők felbukkanása, II. A második császárság megalapítása és elismertetése). A harmadik fejezet a krími háború diplomáciai előzményeivel, a negyedik az 1854. december 2-iki szövetséggel, az ötödik pedig a háború befejezésével és a párizsi kongresszussal foglalkozik. Ezt követi a keleti kérdés diplomáciatörténetének vizsgálata 1856 és 1859 között, majd a hetediktől a tizenegyedik fejezetig terjedő rész az olasz kérdéssel foglalkozik, központjában az 59-es háborúval. A tizenkettedik fejezetben Hallberg ismét visszatér a keli ti kérdéshez (1859—1863), míg a tizenharmadikban a lengyel kérdés körüli külpolitikai harcok vizsgálatával foglalkozik. Mindenekelőtt csodálkozásunkat szeretnénk kifejezni afelett, hogy a szerző a két császár diplomáciai párharcát 1864-nél zárja le és így kapcsolatuk végső és nem legérdektelenebb része, a porosz — osztrák és a porosz—francia konfliktus igen érdekes korszaka teljességgel elmarad. Igaz, Hallberg arra hivatkozik, hogy éppen az 1852—1864-es korszak volt a két ország történetének az a szakasza, amikor uralkodóik ,,leginkább" kézben tartották a külpolitika irányítását, arra azonban már nem találunk érvet, hogy vajon 1864 után mennyiben változott meg a helyzet és kik voltak azok az erőskezű államférfiak, akik a porondra lépve annyira elhomályosították a III. Napoleon—Ferenc József ikercsillag ragyogását, hogy az 1864—1870-es periódus tárgyalásának már másik mű keretei közé kell tartoznia. A szerző hibájaként elsősorban objektivizmusát kell felrónunk, amely időnként egyenesen bosszantó szenvtelenségbe csap át. Hallberg sem pro, sem kontra nem foglal állást, bár úgy tűnik, mintha inkább az osztrák oldalhoz húzna, művének első két fejezetében ugyanis — amely fejezetekben még fel-felcsillan az egyéni véleményalkotás és az eszmeiség egy-két halvány fénysugara —, sokkal kegyetlenebb kritikát mond Napoleon, mint Ferenc József felett. Egy amerikai szerzőtől azt várná olvasója, hogy „megszokott" objektivitásán túl azért inkább a kevésbé arisztokratikus és feudális jellegű, demokratikusabb Galliához húz és nem tünteti ki szimpátiájával azt az anakronisztikus közép-európai birodalmat (és rozsdás, szellőzetlen, antidemokratikus államgépezetét), amelyet Engels egyszer igen találóan valamiféle ősi európai Kínához hasonlított. Hallberg könyvében ugyanis itt is, ott is ilyen kitételek találhatók : „Minden rosszul ment (tudniillik Ausztria számára 1859-ben), csupán Ferenc József nem vesztette el a kedvét. Azzal a tudattal erősítette magát, hogy ügye igaz . . ." Az olvasó joggal várná, hogy Hallberg megmagyarázza: ez volt Ferenc József személyes véleménye Lombardia népének rabságban tartásáról. Más alkalommal Hallberg arról ír, hogy Ausztriát komoly veszedelem fenyegette IH. Napoleon és a Kossuth-emigráció kapcsolatai miatt. „Még rosszabbul állt volna az osztrák ügy egy magyarországi felkelés esetén. Jelentették, hogy Napoleon érintkezésben áll más magyar lázadókkal ..." A Kossuth-emigráció tagjaira tehát Hallberg csak a „rebel" szót találja alkalmasnak, holott a gazdag angol nyelvkincsből az „emigrant", „exile", sőt a „patriot" szó is rendelkezésére állhatott volna. Ugyanakkor, amikor az osztrák despota a „grand seigneur" jelzőt kapja, egy elnyomott nemzet gyásza és rettegése, reménykedése és elkeseredése a „nyugtalanság" szót nyeri el, sőt Hallberg odáig megy, hogy szerinte Ferenc József eszméi „többé-kevésbé állama közhangulatát is kifejezték", ami tudniillik „birtokainak védelmét", németországi és olaszországi befolyását, a forradalmi agitációval szemben elfoglalt ellenvéleményét illeti. Talán felesleges is ezzel kapcsolatban a korabeli olasz és magyar közvélemény igazi hangulatáról beszélni. Ezek után nem csodálkozunk olyan kitételeken, hogy „szerencsétlenségre" Ferenc Józsefnek Schwarzenberg halála után nem volt nagyvonalú államférfia, hogy a balkáni népek hősi felkelései „veszélyeztették Ausztria biztonságát" stb. A jellemábrázolás gyengéi is kétségbeejtik az olvasót. Hallbergnek pompás alkalma nyílnék arra, hogy elmondja véleményét III. Napoleon kisszerűségéről, megrajzolhatná a nagybátyja dicsfényében sütkérező „diplomata" és „hadvezér" arcképét. A szerző azonban a második fejezet után (amelyben Napoleont ingatagsággal vádolja) hirtelen ellágyul a császár iránt és több alkalommal nagvobb rokonszenvvel kezeli e kalandort, mint amennyit megérdemelne. Az 1859-es háború befejezésének indokolása például így hangzik : „Inkább humánus, mint katonai ösztöne visszaborzasztotta a rettenetes mészárlás láttán. Velence meghódítása nehéz lett volna. Es miért áldozta volna fel még több francia életét ?" Az Alma-folvó mellett vívott véres ütközet, a Malakov-torony előtt halmozódó holttestek és a lombardiai mészárlás csakugyan borzalmat keltett Napóleonban? A mexikói kalandot és a második császárság szégyenletes bukását előidéző III. Napoleon visszaborzadása minden valószínűség szerint nem volt tartós lelkiállapot.