Századok – 1958

Történeti irodalom - Oliver; E. J.: Gibbon and Rome (Ism. Elrick Doris) 877

•878 TÖRTÉNETI IRODALOM című 1734-ben megjelent műve szolgáltathatta az első inspirációt a „Hanyatlás és bukás" megírására. Inkább a francia tudomány és nem a francia kriticizmus volt az, amely hatást gvakorolt rá, írásainak stílusa, témájának tudományos vizsgálati módszere, gondolatformái és nem utolsó sorban szkepticizmusa lényegében franciásak. Oliver joggal jegyzi meg : „nincs meg benne az a kereszténység iránti respektus, amelv gyakran a vallását elhagyó angolok sajátja és a racionalizmus sem vált meggyőződésévé, mint számos viktoriánus esetében. Egy franc;a szkeptikus tartózkodását árasztja, aki a vallást nők, gyermekek és talán parasztok számára hasznosnak tartja ugvan, az intellektuális férfi szempontjából azonban értéktelennek bélyegzi". Gibbon Svájca, amelyben fiatalságának öt évét töltötte és ahová öregkorában visszatért, akkor Franciaország előretolt hadállásának számított. A svájci kultúra főként francia jellegű volt. Éppen ez a tény teszi őt valamennyi angol szerző közül a legkevésbé angolossá. Kulturális hatásának kivetítése az, amely Oliver könyvének legérdekesebb, leghasznosabb részét jelenti. Ebben ellentétben áll a mai Gibbon-szakértők egyikóuek felfogásával. Cristopher Dawsonra gondolunk, aki a „Hanyatlás és bukás" Everyman-kiadásának bevezetőjében azt tartja, hogy Gibbon „úgy érzett mint egy római, úgy gondolkodott mint egy római és úgv írt akár egy római". Ez — mutat rá Oliver — csupán Gibonnak önmagáról alkotott véleményét tükrözi, hiszen gondolatvilágát és érzelmeit tekintve Gibbon tulajdonképpen francia volt. Ennek, továbbá annak a ténynek megértése, hogy Gibbon a XVIII. század gyermeke volt és a felsőbb osztályokat, arisztokratikus szemszögből látta, adja meg a császárkori Rómáról írott művei jó részének magyarázatát, különösen pedig a vallással ói a nőkkel szemben elfoglalt álláspontját. Számos életrajzírója ezt áttérésére vezette vissza, amely visszariasztotta őt valamennyi vallástól, továbbá életének egyetlen szerelmi ügyére, amelynek központjában Suzanne Curcliod, a későbbi Madame Necker állt és amely rövidesen le is zárult, ismét az apai kívánságoknak való engedelmeskedés miatt. Bár személyes tapasztalatai kétségtelenül befolyást gyakoroltak állásfoglalására, talán még meggyőzőbb, ha ezt a befolyást a Lausanne-ban felszívott francia gondolatvilágnak ós az angol arisztokratikus szokásoknak tulnidonítjuk a maguk érzelmi hiányosságaival, annak a szkeptikus, hideg ésszerűségnek, am ly a XVIII. század társadalmi és irodalmi férfiait jellemzi. Gibbon mindkét területen pretenziókkal léphetett fel. Ez a kettős befolyás tisztán nyilvánul meg támaválasztásában és anyagkezelésében. Person gyakran idézett mondása, amely szerint Gibbon „humanitása ritkán szunnyadozik, kivéve, amikor nőket erőszakolnak meg vagy keresztényeket üldöznek" — kifejezi állásfoglalásának lényegét. Gibbon deizmusa és cinizmusa, emberi motívumait tekintve a XVHI. századi gondolkodás produktuma. Ennek kifejtésé teljességgel elmarad Oliver könyvében, amelyben pedig helyet kellett volna kapnia. A szerző említés nélkül hagyja a XVIII. századi angol uralkodó osztályok széleskörű deizmusát, amely egyfelől képtelen volt arra, hogy elszakadjon a „legfelső Lény" vagy a „természet Alkotója" teljességgel homályos koncepciójától, másfelől a népi vallásossággal szemben érzett arisztokratikus averzióban nyilvánult meg, ugyanakkor pedig a vallást szükségesnek tartotta abból a szempontból, hogy az alsóbb néprétegek a társadalomban elfoglalt helyzetük tudatában legyenek. Ebben a szellemben ír Gibbon a római birodalomban elterjedt kereszténvségről és ezek a fejezetek váltották ki a maga korában és utóbb a legtöbb polémiát. Amíg Gibbon deizmusának kifejtése hiányzik Oliver könyvéből, a szerző mégis éleslátásról tesz bizonyságot, amikor kifejti a végkövetkeztetéseket. „Még sincsen okunk kételkedni — írja a 127. oldalon —, hogy Gibbont, mint deistát sokkal kevésbé rázta meg az a szabadosság, amellyel a keresztények kezelték a Legfelső Lényt és a Természet Alkotóját, mint a keresztényeket az a szabadosság, amelyet Gibbon engedett meg magának vallásukkal szemben. A csodákat csalásnak tekintette, amelyek nem méltók a Legfelső Lényhez. Az inkarnáció és mindaz, ami az isteni beavatkozás és az istennek a világban való jelenléte kapcsán ebből következik, sértette puritán hitét. Ezt az ellenszenvet a népies vallásossággal szemben érzett arisztokratikus érzéketlensége is erősítette." Sokban nem érthetünk egyet azzal, amit Oliver a Gibbon áttérésével és vallási nézeteivel kapcsolatos kérdésekben mond, mégis el kell ismernünk igazát, amikor rámutat Gibbonnak a korai kereszténységgel szemben elfoglalt álláspontjára, amelynek hátterét a hit hősies védelmében kifejtett érzelmi és lélektani motívumok teljes meg nem értésében látja. Bár egyetértünk Gibbon alapvető feltevésével, amely szerint a Róma által elnyomott tömegek számára az örök boldogság ígSrete döntő vonzóerőt jaLntett.a nagy tudós mégsem jutott túl a materializmus vulgáris értelmezésén, amikor úgy állítja be a kérdést, hogy a korai keresztények erre csak mint kedvező ajánlatra gondoltak. Szigorú erkölcseikben is csak a jó hírük megőrzésére irányuló erőfeszítést látta.