Századok – 1958

Történeti irodalom - Breyer Richard: Das Deutsche Reich und Polen 1932–1937. Außenpolitik und Volksgruppenfragen (Ism. Szokolay Katalin) 869

•872 TÖRTÉNETI IRODALOM bői és a Szovjetuniótól való félelemből adódónak tekinti. Ezzel nemcsak felmenti a lengyel politikusokat a második világüaború kirobbanásaban való felelősségük alól, de ennel tovább megy, s könyvében nem egyszer annak az álláspontjának ad kifejezést, hogy alaptalanok voltak a szovjet politikusok ama aggodalmai, melye k a lengyel külpolitikában, a német—lengyel viszony aiakulasában szovjetellenes élt láttak. így a szerző sok esetben önmaga val kerül ellentmondásba. ·. A lengyel külpolitikának éppen a szovjetelienesség volt az egyik sarkalatos pont ja. A lengyel földesúri-burzsoá aliam megalakulásától fogva aktív szovjetelienes politikát folytatott. Az 1920-as szovjet — lengyel háború után is allandóan keszeniétben tartotta csapatait a szovjet határon. 1932 — 33 között volt némi közeledés a Szovjetunió és Lengyelország kormányai között, de a lengyel politikusok nem egyszer hangoztatták, hogy csupán taktikai meggondolások vezettek őket. Nemcsak Hitler folytatott kétarcú politikát Lengyelországgal szemben, de a lengyel politikusok is kétszínűséget mutattak a Szovjetunió és sajat népükkel szemben. Nem kisebb bűnök terhelik Beckéket, mint az európai kollektív biztonsági rendszer megbontása, az „Anschluß" helyeslésé, részvétéi Csehszlovákia feldarabolásában stb. A lengyel szanációs politikusok, kijelenteseikkel ellentétben, tudatosan is segítették a szovjetellenes háború előkészítését. Hogy nyíltan mégsem mertek fellépni, ennek egyik oka természetesen a Szovjetunió erejétől való félelmük volt. A másik döntő oka — és erről Breyer sem szól — Lengyelország belpolitikai helyzetében keresendő, a lengyel társadalomnak a németekkel való együttműködés elleni hatalmas felháborodásában. Túlbecsüli a szerző a lengyel külpolitika önállóságát más szempontból is, hiszen teljesen mellőzi Anglia és Franciaország szerepét. Holott az angol és francia kormányok álláspontjának ismerete nélkül nem érthető meg teljesen a lengyel kormány Hitlerrel szemben tanúsított magatartása. Breyer 193 7-tel zárja le könyvét. Ez felmenti attól, hogy olyan következtetéseket kelljen levonnia, melyeket a második világháború tanulságai nyújthatnak. A háboiú bebizonyította, hogy Lengyelországot egyedül a Szovjetunióval való szilárd szövetség menthette volna meg az 1939-es szörnyű katasztrófától. De a háború is bebizonyította, hogy az agresszív német imperializmus kelet-euiópai előretörése Nyugat-Európa biztonságát is veszélyezteti. Nem érthetünk egyet Breyer periodizációjával más szempontból sem. Szerinte az 1937-ben létrejött német—lengyel nemzetiségi egyezmény zárja le a két állam közötti „közeledés" időszakát. Igaz, hogy Hitler 1934—1937 között bizonyos taktikai meggondolások következtében félretette a nyílt lengyel-ellenes politikát és csak 1937 után lépett fel nyíltan annexiós követeléseivel. Mégsem helyes ez a korszakhatár. Hitler annexiós tervei nem 1937-ben születtek. Az 1934 — 37-es időszak csupán a felkészülés időszaka volt. Tehát semmiképpen sem lehet 1937-et fordulatként értelmezni Hitler politikájában. Viszonylag nagy terjedelemben foglalkozik Breyer az ún. kisebbségi kérdéssel, elsősorban a német kisebbség helyzeté vei. Sízek a fejezetek talán a munka legérdekesebb részei. Képet adnak a lengyelországi német kisebbség fasizálódásának folyamatáról. Tényeket sorolnak fel annak bizonyítására, hogy a szanációs kormányok hogyan működtek együtt a német fasiszta pártokkal. Mégis a szerző tagadja, hogy a német fasiszta csoportok Lengyelországban az „ötödik hadoszlop" szerepét játszották volna (261. 1.). Távol áll tőlünk az, hogy a fasiszta erők felelősségét áthárítsuk az egész német népre., De ugyanakkor ismeretesek előttünk azok a tények, hogy Hitler agresszív céljaiban milyen nagy szerepet szánt a külföldi németségnek (Auslandsdeutschtum). Breyer állítását különben cáfolják a Lengyelországban ezidőben lezajlott kémperek is, valamint a német kisebbség fasiszta erőinek tevékenysége Lengyelországban a hitleri megszállás éveiben. Breyer könyvének elolvasásakor szembetűnő, hogy milyen elenyésző helyet foglal el benne a németországi lengyel kisebbség helyzetének ismertetése. Ez a munka legszürkébb, adataiban is leggyengébb része ós nem ment minden tendenciózusságtól sem. A szerző azt igyekszik bebizonyítani, hogy a németországi lengyel kisebbség számszerűleg nem volt jeíentős, elszórtan élt jés nem rendelkezett nemzeti öntudattal, kulturális életét, politikai felfogását illetően Németország felé orientálódott. Sőt, mi több, a szerző hajlik afelé, hogy a két nyelvű „slgzakokat" a németek közé számítsa. Megállapításait a lengyel iskolákba járó gyerekek számával és a lengyel listára leadott parlamenti szavazatok számával támasztja alá. Ugyanakkor teljesen számításon kívül hagyja a németországi lengyel kisebbség társadalmi összetételét, az erőszakos elnémetesítés hatását stb. Fejtegetései azért sem meggyőzőek, mert az általa bizonyítékul felhozott adatok nem árulnak el semmit a lengyel kisebbség nemzeti öntudatáról. A lengyel szegényparasztnak vagy munkásnak nem igen volt rá lehetősége, hogy távoli lengyel