Századok – 1958

Történeti irodalom - Belorusszija és Litvánia parasztjai a XVI-XVIII. században (Ism. Niederhauser Emil) 855

' TÖRTÉNETI IRODALOM 857 viszont speciális szolgáltatásokkal tartoztak. Ilyenek az ún. bojárok (nem tévesztendő össze a nemességgel, amelyet ebben a korban litván területen is már a lengyel szlachta szóval jelöltek), akik katonai szolgálattal tartoztak. Másik rétegük postai, futárszolgálatokat teljesített, ismét mások az uradalmi központban ajtónálló és egyéb belső őrszolgálatot láttak el. A szolgák másik csoportja bizonyos gazdasági funkciókat végzett, erdőőrök, vadászok, méhészek, halászok kerültek ki közülük. A harmadik csoport egyes iparágakkal foglalkozott, kovácsokat, lakatosokat, ácsokat, kádárokat, kőműveseket, molnárokat találunk soraikban, alapvető szolgáltatásuk ezeknek az iparágaknek a művelése volt. A XVII. század derekáig terjedő időszakban a tendencia egyrészt ezeknek a külön kategóriáknak a megszüntetésére irányult, másrészt ugyancsak szolgáltatásaik növelésére; a XVII. században már nem egy helyen 2— 3 szolgacsalád is ült egy volokán. A zsellérek kategóriája nagyjából az 1557-es rendelkezés végrehajtása során jött létre. Legnagyobb részük ún. ogorodnyik, olyan zsellér, aki 3 morg földet kap és ennek fejében heti egy robotnappal tartozik. Nem egyszer akadtak közöttük is kézművesek. A reform idején a félig rabszolga jellegű szolgák soraiból kerültek ki, később a földjüket elvesztett parasztokból. Ezek száma egyre inkább nőtt, hiszen a telkek felaprózódása szüntelenül folyt, az 1640-es években már 1/10, sőt 1/24 telken ülő jobbágyok is voltak, helyzetük tehát alig különbözött a zsellérekétől. A zsellérek másik fajtája az ún. halupnyikok;ezek nagyjából a magyarországi házas zsellérnek feleltek meg, a XVI. század derekán még egészen kivételes jelenséget alkottak, később azonban megnőtt a számuk. Saját földjük nincs, de a falu közös földjeit ők is használhatják. A harmadik kategória az ún. kutnyikok, házatlan zsellérek, akik másoknál (vagy a földesúrnál, vagy telkes jobbágyoknál) kénytelenek meghúzódni. Vannak még ebben a korszakban szabadparasztok is, rendszerint vándorló elemek, akik egyik birtokról a másikra költöznek, sehol sem maradnak meg 10 évnél tovább, mert ebben az esetben már a földhöz kötött jobbágyok kategóriájába süllyednének le. Az 1560-as években akadnak még olyan uradalmak, amelyekben jelentős a számuk, de a későbbi időben ez a szám egyre inkább csökken. Bérmunkásokként dolgoznak az egyes uradalmakban. Rajtuk kívül egyéb bérmunkás elemek is találhatók, különösen az egyes uradalmak központi igazgatásában látunk tucatjával, esetleg százával olyan embereket, akik részben természetben, részben pénzben kapott bér fejében uradalmi tiszttartóként, felügyelőként stb. dolgoznak. A parasztság helyzetének ismertetése után a szerző beszámol a parasztmozgalmakról, amelyek különösen a XVII. század első felében, a szolgáltatások növekedésével párhuzamosan jelentkeztek egyre nagyobb erővel és a XVII. század derekán, az ukrajnai szabadságharccal kapcsolatban már országos méreteket öltöttek. 1648—1654 közt a Litván Nagyfejedelemség parasztjainak harca már nemcsak egyszerűen antifeudális küzdelem, hanem a katolikus lengyel fennhatóság ellen irányuló vallási és nemzeti küzdelem is volt és nagy mértékben hozzájárult a parasztság öntudatosodásához. A parasztság osztályharcának ez a tetőpontja, valamint a XVII. század második felében a Lengyelországot és ezzel együtt a Litván Nagyfejedelemséget végigpusztító háborúk mélyreható változásokat okoztak a parasztság helyzetében is. Az egyes uradalmak pusztulása, a lakosság létszámának, de különösen az állatállománynak a csökkenése olyan méreteket öltött, hogy az állami birtokokon, amelyeken a pusztulás viszonylag nagyobb volt, mint a földesúri birtokokon (ahol a jelenlévő nemes mégiscsak legalább részben elejét tudta venni a fosztogatásnak és dúlásnak), a régi majorsági rendszer fenntartása lehetetlennek bizonyult, az állam kénytelen volt áttérni a pénzjáradék formájára, hogy így a puszta telkeket újból benépesíthesse és lehetőséget adjon a parasztoknak saját gazdaságuk helyreállítására. A XVII. század első felének a parasztmozgalmai, amelyek elsősorban a robotszolgáltatás ellen irányultak, ugyancsak erre kényszerítették az állami hatóságokat. A nagyrészt vagy teljesen pénzjáradékra való áttérés csakugyan lehetővé tette az állami birtokokon a paraszti gazdaságok legalább részleges helyreállítását. Pohilevics spk birtok adatainak ismertetésével mutatja ki a pusztulás megdöbbentő méreteit és azt, hogy a pénzjáradékra való áttérés hogyan segítette elő a parasztgazdaságok helyreállítását. Ugyanezek a meggondolások játszottak szerepet a magánfölctesúri gazdaságokban is, ahol szintén sok uradalom áttért a pénzjáradékra. Ezeknél a gazdaságoknál azonban sokkal inkább figyelembe vették a konkrét helyzetet, és ahol valamelyes lehetőség kínálkozott rá, ott megtartották a majorságot és a robotszolgáltatás növelésével hajtották végre a mezőgazdasági termelés helyreállítását. Pohilevics érdekes példával szolgál arra, hogy ugyanaz a földesúr egyik birtokán teljesen áttért a pénzjáradékra, másik birtokán viszont a majorsági termelést növelte, tehát itt világosan játszik, hogy a két módszer megválasztásában nem elvi szempontok, hanem gyakorlati leher.őségek