Századok – 1958

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844

' TÖRTÉNETI IRODALOM 849 XVII. és XVIII. századi irodalmunk már korántsem tekinthető olyan egységes jellegűnek, mint a XVI. századi. Jellemző, hogy míg az új magyar irodalomtörténet korábbi és későbbi korszakokról szóló fejezetcímei már magukban is egy-egy időszak szellemi-irodalmi tartalmának főjellegzetességére utalnak (Az egyházi és lovagi irodalom kora. 1000 —1400 — A huszitizmus és a reneszánsz első szakasza, 1400—1526 — A reformáció és a reneszánsz második szakasza, 1526—1602; illetve : A felvilágosodás, 1772 —1825 — Reformkor, 1825 —1849), addig a XVII —XVIII. századi irodalom meghatározásánál a szerzők — jobb elnevezés híján — kénytelenek időkereteket alapul venni (A XVII. század irodalma, 1602 — 1703 — A XVIII. század irodalma a felvilágosodásig, 1703 — 1772). Ez a szükségmegoldás szorosan összefügg a könyv barokkról adott értékelésével, illetve korábbi irodalomtörténetírásunknál óvatosabb kezelésével. A XVII. század irodalmáról szóló fejezetben Bán Imre utal arra, hogy a barokk eredetileg képzőművészeti kategória volt, s onnan hatolt be a két világháború közötti irodalomtudomány szótárába. Majd így folytatja : „Az persze nem vitatható, hogy az azonos társadalmi talajból sarjadó különböző művészeti ágakban hasonló jelenségek előfordulhatnak, egy képzőművészeti atíluselnevezés irodalomtudományi alkalmazása terén mégsem árt a íegnagyobbóvatosság. A barokk fogalmával ugyanis annyira visszaéltek, oly tágra nyújtották határait, hogy egyes kutatók elméletében a XVII. század jóformán minden irodalmi-művészi jelensége megkapta a barokk jelzőt . . . Behatóbb vizsgálatoknak kell. . . eldönteniök a barokk hatás terjedelmét és mélységét." A magunk részéről semmiképpen sem helyeselnénk, ha a XVII. századi magyar irodalom a barokk jelzőt kapná meg jellemzésül, s ezért alapvetően egyetértünk Bán Imre idézett megjegyzéseivel. Kétségtelen viszont, hogy a könyv barokkról szóló bekezdése nem adja meg e bonyolult kérdés kielégítő magyarázatát, s indokoltnak tartjuk Makay Gusztáv kérdésfeltevését a Kortársban : vajon a kötet szerzői ós szerkesztői szerint barokk-e egyáltalán a barokk, vajon azonos-e az ellenreformáció fogalmával és továbbá : a barokk eszmeiséget jelöl-e vagy inkább formai műszó ? Nyilván éppen e kérdések tisztázatlansága az oka annak, hogy Bán Imre ott is hallgat egyes barokk vonásokról, ahol azok jelenléte — véleményünk szerint — nehezen volna kétségbe vonható. Ez a hallgatás persze becsületes hallgatás : annak bevallásán alapszik, hogy a barokk kérdésében még nem látunk tisztán, s e téren további vizsgálatokra van szükség. .Mégis úgy véljük, hogy valamivel több bátorság nem ártott volna. Ne feledkezzünk meg ugyanis arról, hogy művelt közvéleményünk jelentős része mind máig a szellemtörténet barokk-koncepciójának hatása alatt áll, s a XVII — XVIII. század szellemi életének egészét — mind európai, mind magyar vonatkozásban — hajlamos a barokk gyűjtőfogalma alá foglalni. Ezzel a széles körökben elterjedt barokk-kultusszal szemben nem az a leghatásosabb védekezés, ha a valóban meglévő barokk-elemekről is hallgatunk, hanem az, hogy ezekre — de csakis ezekre — határozottan rámutatunk. Ilyen szempontból az új magyar irodalomtörténet valóban hiányérzetet hagy maga után az olvasóban. Félreértés ne essék : amikor a barokk kérdésének a tisztázatlanságát feszegetjük, megjegyzéseink legalább annyira szólnak a történészeknek, mint az irodalomtörténészeknek. A Makay Gusztáv által felvetett kérdésre válaszolva ugyanis azt kell mondanunk, hogy a barokk fogalma — legalábbis abban az értelemben, ahogy általában használjuk — nemcsak a művészi kifejezés formáira, de az eszmei-politikai tartalomra is utal, s mint történelmi jelenség természetesen a történettudomány körébe is vág. Amennyire igaz, hogy a humanizmus és reneszánsz, majd később a reformáció végső fokon a feudális keretek közül magasra törő polgárság küzdelmeinek ideológiai kifejeződése volt, ugyanynyira a barokknál sem vitatható, hogy tartalmilag alapvetően feudális jellegű volt és társadalmi-politikai hátterében az ellenreformáció világtörténelmi mozgalma állt. Mindez persze nem jelenti az ellenreformáció és a barokk fogalmi és kiterjedésbeli azonosságát. Mihelyt a barokk gondolat- és érzésvilág az ellenreformáció talaján egyszer máikialakult, hatása nem állt meg e mozgalom kereteinél, hanem — ahogy ez már ilyenkor történni szokott — főként formai vonatkozásban túlnőtt rajtuk, s a szembenállókra is rányomta a maga bélyegét. Elég csak Bach protestáns-barokk, zenéjére utalnunk, hogy e tétel helyességéről meggyőződjünk. A barokk tartalmának és formájának ezt a dialektikáját kellene irodalomtörténészeinknek a XVII—XVIII. századi magyar szellemi életben végigkövetniök ahhoz, hogy a kérdést lezártnak tekinthessük. Ami pedig bennünket, történészeket illet, többek között a Szekfű-fóle barokkszemlélet korszerű bírálatával járulhatnánk hozzá a barokk körüli tanácstalanság megszüntetéséhez. Ε feladat sürgősségére felhívja figyelmünket jelenleg is használatban lévő középiskolai történelem-tankönyvünk is, amelynek barokk-értékelését távolról sem tarthatjuk kielégítőnek.