Századok – 1958
Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844
•850 TÖRTÉNETI IRODALOM Az új magyar irodalomtörténet-XIX. századi irodalmunkról szóló részeivel kapcsolatban befejezésül csupán egy olyan kérdést szeretnénk szóvá tenni, amely a mai magyar történettudományt is közelebbről érinti : s ez Széchenyi István munkásságának az értékelése. Minthogy irodalomtörténeti és nem politikai történeti feldolgozással van dolgunk, természetesnek tartjuk, hogy a reformkor megindítója összesen három oldalt kapott a kötetben. Feltűnőnek és indokolatlannak kell mondanunk viszont azt a különbséget, amely a róla szóló, illetve a reformkor nagy íróival foglalkozó fejezetek között az ábrázolás melegségében mutatkozik. Már Makay Gusztáv rámutatott az irodalomtörténet egy-két hangulati törésére — a leghansúlyozottabban talán Berzsenyi esetében. Ha azután a könyvben továbblapozunk és a Kölcseyről, Széchenyiről, valamint Vörösmartyról szóló fejezeteket folyamatosan végigolvassuk, ugyanilyen töréseket kell tapasztalnunk. A lelkes hang és nemes pátosz, amely irodalmunk bemutatását a kötetben általában jellemzi, Széchenyinél hirtelenében elveszti pedagógiai erejét és száraz adatfelsorolássá szürkül. Igaz, a három egymást kővető portré három különböző toll munkája, mégis leegyszerűsítenénk a kérdést, ha a jelenség alapokát a szerzők eltérő írói karakterében keresnénk. Tekintettel éppen Széchenyi személyére, valószínűnek tartjuk, hogy a kötet szerzőinél és szerkesztőinél ebben az esetben általánosabb jellegű, elvi megfontolások érvényesültek. Irodalomtörténészeinket nyilvánvalóan az a körülmény késztette elsősorban óvatosságra, hogy az új magyar történetírás mind a mai napig adós Széchenyi történelmi szerepének alapos értékelésével. A haladással szembeszegülő, konzervatív politikai irányzatok a múltban jól értettek ahhoz, hogy Széchenyi alakját és életművét a maguk céljainak igazolására használják fel. Nem vitatjuk, hogy Széchenyi életének nem egy vonatkozása adott is alapot ehhez a törekvéshez. Tudjuk, hogy az 1840-es évek „fontolva haladó" Széchenyije már nem tudta a történelem menetét követni és szükségszerűen szigetelődött el a magyar politikai élet haladó erőitől. De a magyar történelem marxista átértékelése során, az elmúlt években, gyakran nem vettük figyelembe, hogy az 1848-as forradalomhoz vezető· út megnyitásában mégiscsak oroszlánrésze volt — ha őmaga nem is tudta azt végigjárni. Későbbi történelmi szerepével kapcsolatban is megfeledkeztünk egy különös és ritka ellentmondásról : annak ellenére nem volt igaza, hogy a történelem tényszerűen sok szempontból igazolta sötét pesszimizmusát. S végül nem méltattuk eléggé azt a szinte páratlan emberi-erkölcsi tisztaságot sem, amely alakját — tévedései ellenére — mindvégig jellemezte. Az új magyar irodalomtörténet megjelenése most újabb alkalom, amikor a Széchenyivel kapcsolatos s a szóles közvéleményt is sűrűn foglalkoztató kérdések megoldatlansága a szemünkbe tűnhet. Tudomásunk van róla, hogy halálának századik évfordulójára a Magyar Tudományos Akadémia történelmi emlékkönyv kiadását tervezi. Reméljük, hogy a kötet megjelenése sok bizonytalanságot és félreértést megszüntet majd. Az új magyar irodalomtörténet szerzői és szerkesztői a kötet előszavában „vázlatos leltár"-nak, illetve „eligazító útmutató"-nak mondják könyvüket. Ezt az értékelést a kötelező szerénység rokonszenves megnyilvánulásának tekintjük, de lényeg szerint nem értünk egyet vele. Az új irodalomtörténet sokkal többet nyújt egy irodalmi „leltárnál ós jóval túl van azon, hogy egyszerűen „útmutató"-ul szolgáljon. Valójában ez a kötet már a marxista irodalomtudomány önmagában is megálló, kom ply igényű szintézise a magyar irodalom feudáliskori történetéről. Szemléletében, módszerében, valamint ábrázolásának szólességében felülmúlja korábbi irodalom történetírásunk bármely alkotását. Igaz, akadnak még kérdések, amelyek tisztázása nem sikerült egyértelműen, s a megmunkálás művészi mélységében, illetve erejében is vannak még egyenetlenségek. Ezek a hibák azonban — úgy véljük — semmiképpen sem csökkentik a mű alapvető jelentőségét és maguk is olyan természetűek, hogy hasznos tanulságokat nyújtanak későbbi összefoglalásaink számára. Hiszen az új magyar irodalomtörténet összeállítói sem azzal az igénnyel írták meg könyvüket, hogy a kérdéseket egyszersmindenkorra lezárják, sokkal inkább, hogy a vitát felettük megnyissák. Könyvük nyilván nem az utolsó· a maga műfajában. Űj összefoglalásokra lesz szükségünk, nemcsak azért, mert a kutatások új összefüggéseket tárhatnak fel, s mert a marxista irodalomszemlélet bizonyára továbberősödik, hanem azért is, mert az irodalomtudomány olyan mint az élő szervezet : sejtjei — a növekvő szükségletnek megfelelően — időről-időre megújításra, felfrissítésre szorulnak. Az új magyar irodalomtörténetet szeretettel és megbecsüléssel fogadjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy előbb-utóbb nélkülözhetetlen kézikönyve lesz mindenkinek, akinek szívügye a magyar irodalom. Érdeklődéssel várjuk a könyv folytatását: a magyar irodalom történetét 1849-től napjainkig. bBNCZÉDI LÁSZLÓ'
