Századok – 1958

Történeti irodalom - Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867 (Ism. M. Kondor Viktória) 829

TÖRTÉNETI IRODALOM 831 dolgozást nyújt. Ha az adatok és részletek sokasága, aprólékossága miatt a mű első olvasásra fárasztónak és nehéznek tűnik is (sok adatot elég lett volna jegyzetben hozni s nem a szövegbe beiktatni), a mű alapos tanulmányozása rendkívül sok ismerettel gazdagítja tudásunkat a kor mozgalmairól. Különösen szépek a könyvnek azok a lapjai, melyek ismert, vagy csak részben ismert személyek eszmei arculatát, illetve jelentős tetteit mutatják be. Ilyen például Gasparich Márk ferences szerzetes függetlenségi mözgalombeli szerepének bemutatása, aki már a 48-as forradalomnak aktív iiarcosa volt, s kitartott később is a nép ügye mellett ; a francia utópista szocialistákon kiművelt gondolkodásával a szocialista rendszer szükségszerű eljövetelét hirdette, s eszméjéért forradalmi harcra készen állt (102. 1.). Meggyőződéses demokratának és szocialistának vallotta magát, s azon kevesek közé tartozott, akik a nemzetiségi kérdésben is helyes, Kossuthéhoz hasonló álláspontot alakítottak ki. Ő is szükségesnek látta a délkelet-európai népek összefogását (104.1.). A közvetlen célt természetesen az abszolutista-rendszer felszámolásában látta. Ε felszabadulásért aktív harcot folytatott. Biztosan remélte, hogy azok a hazai mozgalmak, amelyek Kossuth—Mazzini európai terveivel függtek össze, sikeresek lesznek. Ε sikert azonban nem érhette meg, 1853. szeptember 2-án az abszolutista rendszer kivégeztette. Ugyanilyen érdekes és szép a könyvnek Táncsics 48 utáni tevékenységével foglalkozó része, bár természetesen — mivel nem is lehetett a szerző feladata — nem meríti ki ezt a témát. Táncsicsnak az egyetemi ifjúsággal való kapcsolata nagyszerű példáját mutatja, mint igyekezett az agg forradalmár hatni az ifjúságra, forradalmi célkitűzéséi megvalósítása érdekében. A szerző hosszasan elemzi Táncsicsnak ,,a hét nemzetiség szövetsége" c. kéziratban terjesztett művét (melynek két jelentős fejezetét függelékben is leközli), melyből Táncsics 48-as álláspontjának haladása tűnik ki. Táncsics is felismerte, hogy nincs más biztos út ,,már a kisebb nemzeteket illetőleg boldogulásra, mint az, hogy egymással szövetkezzenek ..." ,, . . . hét nemzetiségből alakuland a szövetség : a magyar, olasz, német, eseh, lengyel, román, szerb" (218. 1.). Éppen e művének kéziratos terjesztéséért, mely forradalmi cselekedetet javasol a cél megvalósítására, került börtönbe Táncsics a vele kapcsolatban álló fiatalokkal együtt. Ismeretes, hogy a börtönből mint vak s legyengült aggastyán került ki 1867-ben. Lukács Lajos munkájának erényei s egyes kimagasló részei mellett foglalkoznunk kell röviden fogyatékosságaival is. A könyv alapvető hiányossága, hogy alig vagy csupán utalásszerűén foglalkozik a korszak parasztmozgalmaival. így a „függetlenségi és alkotmányos" mozgalmakat természetellenesen leszűkíti, s óriási anyaga ellenére sem képes hiteles képet rajzolni e kor ellenállásának valóságos méretéről, súlyáról és jelentőségéről. A parasztmozgalmak, paraszti földfoglalások, adómegtagadások anyagának felkutatása és tárgyalása ,nélkül összeszűkül az abszolutizmuskori ellenállási mozgalom az összeesküvések történetére, s az uralkodó osztályok mozgalmainak ismertetésére. A parasztmozgalmak kimaradásának tematikai hiányát még súlyosbítja a szerző földolgozási módszere, mely az összeesküvéseknek túlzottan aprólékos leírásával azok szerepét mesterségesen felnagyítja, jelentőségüket eltúlozza. A módszer fogyatékossága, hogy a sokoldalú forrásanyagra támaszkodó feldolgozást nem viszi következetesen keresztül, s olykor éppen a legfontosabb elvi következtetések nem támaszkodnak gazdag forrásanyagra. Hiányosak az adatok s a mélyenjáró elemzés a társadalmi osztályok magatartásának bemutatásánál. Az uralkodó osztályok és a nép ellentétére vonatkozó elvi következtetések legtöbbször nom a források alapos, tudományos elemzésének logikus következményei ; gyakran az események leíró jellegű ismertetéséhez csatolt, a marxista történetírásban már meghonosodott ítéletek ismétlése. Így válik a „néptömegek növekvő ellenállása", a „forradalmi hangulat fokozódása" pusztán deklarációvá vagy marad nem kielégítően bizonyítottnak olyan módszer mellett, mely sokszor egyes személyek pillanatnyi tettének leírásából vonja le ezeket a messzemenő következtetéseket. (A forradalmi erők mozgolódásának kiterjedését pl. rendőri jelentéssel s egynéhány pesti kerület Kossuthot éljenző falragaszaival bizonyítja [157. P.], Hasonló bizonyítékokkal találkozunk a 170 — 71., 177., 182. stb. oldaladon). A szerző általában helyesen használja fel Marx és Engels e korszakkal kapcsolatos megjegyzéseit, éppen ezért nagyon kirívó, amikor az egyik legjelentősebb kérdésben, az 1859-es forradalmi helyzet megítélésének kérdésében a probléma tudományos megoldását helyettesíti egy Engels idézettel. A szerző az 59-es helyzet megítélésénél a solferinói vereségről szólva, Engelsnek, Marxhoz írott levelére hivatkozik, mely az osztrák birodalommal kapcsolatban „forradalmi helyzet kialakulásáról" beszél (182—83. 1.) A problémát, vajon volt-e forradalmi helyzet, a szerző meg sem kísérli megoldani. A megyei ellenállás kifejtésénél ugyanilyen deklaratív marad azzal a kijelentéssel, miszerint ez volt az a terület, ahol a „legalitáshoz ragaszkodó birtokos középnemesség