Századok – 1958
Krónika - Beszámoló Berend T. Iván kandidátusi disszertációjának vitájáról (Szuhay Miklós) 521
KRÓNIKA. 523 kormány, a másikat a Nemzeti Bank, a harmadikat a monopolista nagybankok képezik — annak a pénzügyi politikának, amelynek során egyik a másiknak hitelez a harmadiktól kapott kölcsönből, s így egymásnak kölcsönösen hitelezői és adósai ; amelynek során a Nemzeti Banknak a kormánytól való formai függetlensége is mindinkább megszűnik — miként ez Magyarországon is történt a második világháború időszakában — annak a pénzügyi politikának, amelynek során a kapitalista bankrendszer a legteljesebb mértékben összefonódik, s ezernyi szálon elválaszthatatlanul összegubancolódik az állami pénz- és hitelrendszerrel." Berend T. Iván válaszában elfogadta Pach Zsigmond Pál megjegyzéseit kiemelve, hogy e megjegyzések abba az elvi problémába futnak össze, hogy az állami beavatkozás milyen változást vitt végbe a tőkés piacon, amelynek szabadsága és ismeretlensége a monopolkapitalizmus időszakában is kétségkívül fennáll. Különöse« fontosnak tartja ezt a kérdést azért, mert Pach Zsigmond Pál Lenin útmutatásai alapján „azt az elvet érvényesíti, hogy az állammonopolkapitalizmus nemcsak az árupiac jellegének gyökeres megváltozását jelenti, hanem hasonló változásokat idéz elő a tőkés piac más területein, így a munkaerőpiacon, valamint a pénz- és tőkepiacon is." Sándor Vilmos hozzászólása alapvetően ugyancsak az állammonopol-kapitalizmus, a nemzetgazdaság militarizálásának kérdése köré csoportosul. Az ezzel kapcsolatos bírálatát a nemzetgazdaság militarizálásának az 1938 —194l-es időszakára vonatkozó megjegyzéseivel kezdte. Problematikusnak tekintette a szerzőnek azt a felfogását, amely szerint „az állami beavatkozást a fenti időszakra vonatkozóan a nemzetgazdaság militarizálásaként fogja fel. Kérdéses, hogy „a nemzetgazdaság militarizálását, az imperializmusnak világuralmi törekvéseihez kapcsolódó e jellegzetes vonását mennyiben lehet — a tárgyalt időszakban — a magyar valóságra alkalmazni". Nézete szerint ezt az időszakot úgy kellene jollemezni, mint amikor a nemzetgazdaság militarizálása tendenciájának mérsékelt fokú érvényesüléséről van szó, de „még ebben az esetben is szükséges lesz hangsúlyozni, hogy átvitt értelme van, mert nem kapcsolódik világuralmi törekvésekhez". A második szakaszra „a nemzetgazdaság militarizálása helyett annak betetőződése, a hadigazdaság a jellemző". Ε kérdéssel kapcsolatban a szerzőnek mindenekelőtt a nemzetgazdaság militarizálásának a fogalmát kellett volna tisztázni — jegyzi meg Sándor Vilmos. Véleménye szerint a monográfia adatai nem elégségesek ahhoz, hogy e fogalom használatát indokoltnak tekinthetnénk, mivel „a győri program végrehajtásának csak egyik oldalát, a katonai beruházásokat" dolgozza fel, de azt, hogy milyen méretű volt a hadsereg létszámának növekedése, összetétele stb. nem dolgozza fel, márpedig „a nemzetgazdaság militarizálása fogalomnak többek között fontos jegyei : az állandó hadsereg aránytalanul magas, maximális létszáma békeidőben, s az ezzel járó aránytalamd magas katonai kiadások". „A győri program végrehajtása — folytatja Sándor Vilmos — az állandó hadsereg létszámának az emelését... a 20 éves lemaradás viszonylag gyors . . . pótlásának, tehát az állami önállóság katonai téren való normalizálásnak is bizonyulhat. Amennyiben a győri programot az eredetileg megszabott öt év alatt valósították volna meg, fel sem merülhetett volna ennek azonosítása a nemzetgazdaság militarizálásával. A program végrehajtásának meggyorsítása viszont, mivel az európai háború kitörésének következménye volt, a békekószlétnól nagyobb létszámú hadsereg és felszerelés esetén sem lépi esetleg túl a normálisnak tekinthető méreteket. Csak az adatok ismeretében ós a szomszéd országokkal való összehasonlítás alapján lehetne eldönteni — folytatja Sándor Vilmos —, hogy melyik szakaszában, milyen mértékben ismerhető fel a győri program végrehajtásában a nemzetgazdaság militarizálásának tendenciája." Sándor Vilmos nem értett egyet azzal a megállapítással, hogy a katonai beruházások nagymérvű fegyverkezést képeztek volna, padig a nemzetgazdaság militarizálása a háborúra való felkészülés szakaszában azt jelenti, hogy az adott országban a haditechnika fejlődése szakadatlanul előrehalad. A győri program katonai kiadásainak vizsgálatával kapcsolatban azt vetette fel, hogy annak eldöntését, vajon 1938-ban a nemzeti jövedelem 8%-át kitevő katonai beruházás sok-e vagy kevés, az határozza meg, „hogy a kétévtizedes elmaradást tekintetbe véve hogyan viszonylik más, Magyarországhoz hasonló méretű tőkés országok katonai beruházási költségeihez, tehát normális katonai beruházásnak, vagy a támadó háborúra való felkészülésnek felelt-e meg". Hiányolja, hogy a szerző ezt a kérdést nem fejtette ki. Hasonlóképpen veti fel a költségvetés 20boának katonai beruházásokra való fordítása kérdését is. Berend T. Iván válaszában egyetértett Sándor Vilmos azon bírálatával, ami szerint jelentős fokozati különbség van 1941 előtt és után a militarizálás folyamatában, aminek bemutatására az elvi összegezésen túl számos kérdés konkrét tárgyalásánál igyekezett
