Századok – 1958
Történeti irodalom - Eder; Karl: Der Liberalismus in Altösterrecih. Geisteshaltung; Politik und Kultur (Ism. Gonda Imre) 477 - Franz; Georg: Liberalismus. Die deutschliberale Bewegung in der Habsburg schen Monarchie (Ism. Gonda Imre) 477
480 TÖRTÉNETI I KO DALOM a népek békés együttműködését szolgáló szándékokat pedig egyedül a — bár meghiúsult — német liberális törekvések javára írja. Franz beállításából érezhető ilyen értelmezés. Franz kritikája az ausztriai német liberalizmussal szemben bizonyos területeken különösen éles. Ilyen kérdés pl. az egyházpolitika. A szerző két igen súlyos vádat emel az osztrák liberalizmus ellen : Az egyik az, hogy az egyház, pontosabban az egyházzal kötött 1855-ös konkordátum ellen folytatott küzdelme túlzott ós hamis volt (415. 1.). A másik vád abban állott, hogy a liberálisok harca a vallási kérdések megoldásáért háttérbe szorította a sokkal fontosabb nemzeti és államjogi kérdéseket. Mindkét vád megérdemli, hogy röviden foglakozzunk vele, annál is inkább, mert ezen a ponton Franz és Eder könyve szinte teljesen azonos véleményt árul el. A logikai kiindulópont : a jozefinista kormányzat sajátos államegyházat teremtett, s az egyházat teljesen megfosztotta önállóságától. Amikor tehát a jozefinista államrendszer lazulni kezdett, majd pedig az 1849 utáni abszolutizmus időszakában teljesen felszámolódott, az Egyház is megindította a harcot „önállósága" visszahódításáért. Az 1855-ös konkordátum tehát nem egyéb, mint — röviden összefoglalva — az Egyház „önállóságának" helyreállítása, amibe az abszolutista államvezetés annál szívesebben ment bele, mert bel- ós külpolitikájában szüksége volt a klérus támogatására. A XIX. század történeti problematikájában azonban a lieíyzet ennek éppen a fordítottja. A XVIII. század felvilágosodásának azt a hatalmas történeti célját, hogy ti. meg akarta szüntetni az egyháznak, mint világi hatalomnak a befolyását, hogy a vallás és egyén hitkérdóssé egyszerűsödjék, ezt az elért nagy eredményt megsemmisíteni már nem lehetett. A XIX. század közepének Ausztriájában tehát már nem arról volt szó, hogy az Egyháznak vissza kell valamit hódítania, amit jogtalanul elvettek tőle, hanem arról, hogy vissza akarták juttatni olyan hatalmi helyzetbe, amelyben kb. a XVI. században volt. Ezért volt az osztrák abszolutizmus 1855-ös konkordátuma alapvetően történelem- és fejlődésellenes esemény, amely megcsúfolta a XIX. századbeli Ausztria valóban haladó hagyományait, amely ellen a hagyományok gyenge örökösei, az osztrák liberálisok szégyentől piruló arccal és nemes felháborodásukban vették fel a harcot. S ha ez a harc az osztrák politikai arénában állítólag fontosabb kérdéseket is háttérbe szorított, akkor azért elsősorban nem a liberálisok, hanem az az osztrák abszolutizmus a felelős, amely a konkordátummal a legsúlyosabb erőszakot követte el az osztrák társadalmon. Az osztrák liberálisok csupán a társadalom felháborodását fejezték ki akkor, amikor hadat üzentek a konkordátumnak. S ha ezen —- általuk oly szégyenletesnek érzett — megegyezés elsöpréséhez évekre volt szükség, s még hozzá olyan évekre, amelyek alatt — G. Franz szerint—sokkal fontosabb problémákat kellett volna megoldaniok, akkor ezért ismét csak az abszolutizmus a felelős. Az osztrák társadalom a XIX. század közepén a konkordátum megsemmisítését tartotta legfontosabb erkölcsi ós politikai feladatának. Ennyiben a mai haladó történetírásnak határozottan védelmébe kell vennie az osztrák liberálisokat Franz és Eder klerikális ízű támadásaival szemben. A konkordátum elleni harc az adott korszakban az abszolutizmus ellen folytatott küzdelem politikai formája volt. Az osztrák liberálisok nem azért nem jutottak hozzá Ausztria fontosabb kérdéseinek megoldásához, mert a konkordátum elleni küzdelemben fecsérelték el erejüket, hanem azért, mert az abszolutizmus ellen kellett hadakozniok. Ez a politikai rendszer volt a legnagyobb akadálya annak, hogy Ausztria politikai problémáit megoldják, pontosabban éppen az abszolutizmus hozta létre az összes megoldhatatlan politikai problémákat. Ez volt az oka annak, hogy az osztrák társadalomnak a birodalmi problémák megoldásához előbb az abszolutista rendszert kellett konkordátumodtól elsöpörnie, s ez volt az oka annak is, hogy amikor ez, a nemzetközi helyzet külső erőinek hatására sikerült, amikor végre hozzáfoghatott volna az ún. „fontos" birodalmi problémák megoldásához, akkor erről az osztrák társadalom, s ezen belül éppen a polgárság és a liberálisok végleg és végzetesen lekéstek. Ebben áll az osztrák polgárság és a német liberálisok sajátos történelmi tragédiája, vagy, ha úgy tetszik, „hibája". Ezenldvül persze — mint- fentebb láthattuk — még számos megállapítás ós probléma van a szóban forgó két műben, amellyel vitába lehetne szállni. Most azonban mégis a bírálat összefoglalására kell áttérnünk. G. Franz és K. Eder könyve kétségtelenül igen nagy nyeresége az Ausztria történetével foglalkozó egyetemes történetírásnak. Ezt a megállapítást annak tudatában, sőt annak ellenére tesszük meg, hogy e művek történeti koncepciója és aktuális napipolitikai állásfoglalása nemcsak a haladó történetszemlélettel áll szemben, hanem saját belső, valóban tudományos mondanivalójukkal is. Ez különösen Franz munkájára jellemző, amelyen sajátos kettősség vonul végig. Egyfelől a rendkívül alapos és érdekes társadalomelemzés, amely élénken tanúskodik arról, hogy a szerző tisztában van az egyes osztályok történeti szerepével, hiszen ezért is építette egész munkáját ezen
