Századok – 1958

Történeti irodalom - Eder; Karl: Der Liberalismus in Altösterrecih. Geisteshaltung; Politik und Kultur (Ism. Gonda Imre) 477 - Franz; Georg: Liberalismus. Die deutschliberale Bewegung in der Habsburg schen Monarchie (Ism. Gonda Imre) 477

TÖRTÉNETI IRODA LO-M 479 A polgárság gyengeségéből eredő ellentmondásos belső helyzet azonban ennek az osztálynak az államhoz való viszonyát is felemássá tette, ami politikai megnyilvánulásaiban az osztrák liberalizmus állásfoglalásainak kettősságében jutott kifejezésre. A német liberálisok a nemzeti kérdésben feloldhatatlan ellentmondásba keveredtek a kor követelményeivel : ha az összállam fenntartásáért, azaz a régi Ausztria dinasztikus nemzetfölötti rendjéért szálltak síkra, akkor a liberalizmus által megteremtett leghatalmasabb mozgalommal, a nemzeti mozgalommal kellett szembehelyezkedniük. IIa viszont a nacionalizmus mellett döntöttek, akkor a Habsburg-monarchiát kellett kiszolgáltatniuk. Olyan megoldást kerestek, amely nemcsak furcsa, de lehetetlen is volt ; alkotmányosak akartak lenni, de ugyanekkor dinasztikusak és nemzetfölöttiek kívántak maradni (386. 1.). A német liberálisok ilyenformán azon az ellentmondáson morzsolódtak szót, amely a Habsburg-birodalom történelmi valósága és a nemzethez kapcsolt liberális „államfogalom" között fennállott (347. 1.). Egészen természetes, hogy ilyçri körülmények között a német liberálisok a Monarchia nemzetiségi kérdéseinek gyakorlati megoldását nem tudták elősegíteni, ami Magyarországhoz fűződő viszonyukban is tükröződött. A német liberálisok szembenálltak ugyan a fejedelmi-abszolutista centralizmussal, ugyanekkor azonban maguk is az oktrojált, alkotmányos központosítást képviselték. Képtelenek voltak megérteni, hogy a magyarok — velük ellentétben — nem lehettek megelégedve a februári alkotmánnyal, mert a magyar ellenzék magyar parlamentet és független magyar kormányt követelt, nem pedig azt, hogy általában kapjanak parlamentet vagy kormányt. A németek a magyarok magatartását azért nem értették meg, mert nem mint németek gondolkoztak, hanem mint osztrákok, tehát mint egy bizonyos soknemzetiségű állam megteremtői és alkotói (355 — 6. 1.). Ugyanekkor — állapítja meg Franz — a magyaroknak is volt centralizmusuk, ez azonban lényegesen különbözött a németekétől, amennyiben a soviniszta magyar nép nemzeti imperializmusa volt. Ausztria németjei azonban nem nemzeti hataloméhségből, hanem az osztrák összáilamiság érdekében akarták az egységet fenntartani (357. 1.). Ez a megállapítás ugyan az osztrák liberálisok történeti szerepének megszépítését tartalmazza, nem utolsósorban a magyar nép rovására, mégis igen figyelemre méltó a szerző azon megállapítása, hogy a magyar kérdés a liberális mozgalomnak szinte érettségi vizsgája volt. A centralisztikus kormánypolitika sikere Magyarországgal szemben talán az abszolutizmus újraéledését és a liberalizmus visszaszorítását jelentette volna. így azonban az ellenkező fejlődési irány következett be : a centralizmus szenvedett vereséget, aminek következménye az alkotmányosság győzelme volt az alkotmánypárton belül : olyan fejlődés tehát-, amely a Schmerling-időszakban bontakozott ki és Königgrätz után jutott győzelemre (359. 1.). A német liberálisok a szabadság közös eredményeit erősebbnek hitték, mint a magyarok dualista külön érdekeinek elválasztó erejét, ezért adták oda magukat annak a csalóka reménynek, hogy a magyarok a szabadság közös eredményei miatt, dualista törekvéseik ellenére Ausztriára nézve még mindig kevésbé veszélyesek, mint az abszolutizmus német-liberális mumusa. Az 1867. évi kiegyezés a magyaroknak kettős győzelme, a németeknek kettős veresége volt (363. 1.). Ha a gondolatmenetet nem ismertetjük tovább, annak oka az, hogy kifejtése már nem tartalmaz új elemet, csak azt, amit a magyarok túlsúlyáról szóló osztrák elméletből már jól ismerünk. A szerző elgondolását azért ismertettük ilyen részletesen, mert az osztrák liberálisok nemzeti politikával kapcsolatos állásfoglalásának érdekes elemzését adta. Ez az elemzés ugyan nem mentes bizonyos megszokott elfogultságoktól a magyarokkal szemben, ennek ellenére határozott koncepciót mutat. Ennek a lényege — legalábbis a nemzeti kérdéssel kapcsolatban — az, hogy a magyarok 1867-es „győzelme" a feudalizmus és a szeparatizmus győzelme volt az osztrák polgárság fölött. Ugyanekkor az 1849-es márciusi kremsieri alkotmány, amelyet a német és a cseh polgárság együtt akart megvalósítani, „az első és egyben az utolsó sikerült kísérlet volt a dunai birodalom megszilárdítására a Monarchia népeinek békés megegyezése alapján" (367. 1.). Hogy ez a felfogás sem mentes az egyoldalúságtól, az nem kétséges, hiszen a dunai népek békés együttműködése aligha alapulhatott olyan együttműködésen, amely a magyar szabadságharc ellen irányult. Tévedések elkerülése végett azonban meg kell jegyeznünk, hogy Franz a csehekkel sem bánik sokkal jobban, mint a magyar törekvésekkel. A dualizmussal szembenálló Palackv-féle föderációs kísérletről is megállapítja, hogy az egyenjogú nemzetek társulási törekvése mögött tulajdonképpen szintén nem áll mái, mint e program képviselőinek a szupremácia megszerzésére irányuló igyekezete. S lia e felfogásnak van is reális tartalma, mégis tagadhatatlan, hogy mind a cseh, minci a magyar törekvéseknek ezek mellett jelentős haladó jellegük is volt. Ezért nem fogadható el olyan beállítás, amely a délkeleteurópai nemzeti igényeket feudalisztikus-szeparatista mozgalmakkal akarja azonosítani,