Századok – 1958

Történeti irodalom - Eder; Karl: Der Liberalismus in Altösterrecih. Geisteshaltung; Politik und Kultur (Ism. Gonda Imre) 477 - Franz; Georg: Liberalismus. Die deutschliberale Bewegung in der Habsburg schen Monarchie (Ism. Gonda Imre) 477

478 TÖRTÉNETI I KO DALOM irányzatot, amelyet a gazdasági és a pénzügyi élet képviselői alkottak, akik francia mintájú alkotmányos államot követeltek, s hajlandók voltak arra is, hogy a szabadság érdekében az állam egységét feláldozzák. Ez a burzsoá elem azonban igen gyenge volt, többségét írók ós ügyvédek alkották. Éppen a tőkeerős középosztály hiánya volt az oka annak, hogy a forradalom végül is elbukott (38. 1.), mert a munkásosztály és a diákság szövetsége — ami a fejlődós forradalmi jellegét 48-ban meghatározta (42.1.) — szintén nem volt elegendő. Jellemző az is, hogy az osztrák forradalom kót alapvetően ellentétes áramlatot váltott ki : a nemesség ós a polgárság felső rétegeinek liberális —individualista — alkotmányos szemléletét, ós a széles tömegek demokrata —nemzeti és köztársasági irányzatát (47. 1.). Ha az egyes nemzetek kívánságait teljesíteni akarták volna, akkor Ausztriát szét kellett volna darabolni. Ez ellen — tehát a nemzeti szeparatizmus ellen — a dinasztia, a nemesség, a katonaság és a tisztikar késhegyig menő küzdelmet folytatott. De ez ellen harcolt a német nagypolgárság is, s általában az osztrák németség, amely az egységes állameszme képviselőjének tekintette magát, s amely az összes osztrák tartományokat a nagynémet szövetségi állam kötelékébe akarta bevinni, ami azonban nem sikerülhetett (48.1.). így sem a korona, sem a feudális nemesség és a papság, sem apolgárság nem volt képes a Habsburg-birodalom belső ellentmondását feloldani. A Bruck-féle közép-európai szövetségi gondolat sem bizonyult életképesebbnek. Franz szerint a kremsieri alkotmány volt az egyetlen, ami talán megoldhatta volna a birodalom problémáit (1849 március) — ezt azonban a Schwarzenberg-féle neoabszolutizmus tolja félre. így a forradalom következménye a parasztság felszabadítása, a polgárság felemelkedése ós a Monarchia egységes gazdasági területének megteremtése lett, ami elsősorban Bruck miniszter reform-tevékenységének eredménye volt. (Belső vámok megszüntetése, egységes vámrendszer kialakítása stb.) Igen érdekes, ahogyan Franz a forradalom utáni ausztriai osztályviszonyokat és a belső társadalmi helyzetet elemzi. Véleménye szerint a korona a parasztsággal köt szövetséget, s ezzel megfosztja hatalmától a feudális nemességet. Ezután a hivatalnokréteget és a polgárságot is bevonja a hatalomba, utóbbit azonban hamarosan kiejti, s helyette a katonaságra igyekszik támaszkodni, majd amikor az elégtelennek bizonyult, az egyházzal köt szövetséget. Ekkor azonban kiderült, hogy a tekintély, a szószék és a bajonett, a hatalom eddigi hagyományos oszlopai már nem elég teherbírókópesek, hogy továbbá a parasztságnak művelődésbeli előfeltételei hiányoznak a hatalom gyakorlásához, s hogy egészben véve hibásnak bizonyult az a számítás, hogy a polgárság aktív elemei nélkül, vagy azok ellenére, csupán a parasztsággal lehessen kormányozni. Ezt azért sem lehetett megtenni, mert a monarchikus hatalom három támaszából a bürokrácia éles ellensége volt a konkordátumnak. A kibékített parasztság nem volt elegendő társadalmi alap, mivel nem volt az a „szellemi vezető elem", amelyre az állam tartósan építhette létét. Az állam „szellemi mozgatóeleme" a XIX. században a polgárság volt, amelyet így lehetetlen volt kikapcsolni a kormányzásból (83. 1.). Ezt a helyzetet még bonyolultabbá tette az, hogy „a nagy feudális urak részvétele a modern gazdaság felépítésében a feudális úri szellemiség és a kapitalista nyereségvágy olyan keveredését hozta létre, amely a kizsákmányoló monopolkapitalizmus kartelljeinek, trösztjeinek és konszernjeinek hatalmuk túlzott kifejlesztéséhez fontos alapot szolgáltatott, s előmozdította ennek összes káros következményeit is" (85.1.). Általában — állapítja meg G. Franz — a polgárság gyenge ahhoz, hogy az államhatalmat, tehát α dinasztiát, a feudálisokat és a bürokráciát saját erejéből megdöntse, s azért csak a külső liberális hatalmak katonai segítségének igénybevételével tudja a célt elérni. Ez 1859-ben lényegében meg is történt, mert — amint a Bruck-féle kölcsöntervek bukásából kiderült — a legmagasabb pénzügyi körök nem voltak többé hajlandók arra, hogy az abszolutista császári államnak a liberalizmus javára tett engedmények nélkül támogatást nyújtsanak (115. 1.). Ilyenformán a pénzügyi szükség is kényszerítette az abszolutista államot döntő politikai engedményekre. Ezek azonban csupán engedmények voltak, mert a hatalom továbbra is a „monarchikus állam" kezén maradt, amelyen a harmadik rend képtelen volt úrrá lenni. Ε folyamat történelmi összeütközései tükröződnek Bruck miniszter öngyilkosságában, akin — G. Franz szerint — szimbolikusan a harmadik rendnek a német népen belüli sorsa teljesedett be (117. 1.). A harmadik rend, illetőleg a polgárság gyengesége az osztrák monarchia egyéb államhatalmi problémáiban is éreztette hatását. Egyfelől abban, hogy a monarchista államvezetés a maga fennmaradását nem a polgársággal való kiegyezés alapján akarja elérni, hanem a feudális csoportokkal való hatalommegosztással. Ezt jelentette az Októberi Diploma, amely e felfogás szerint a feudálisoknak a polgárság feletti győzelmét, s a sajátos délkelet-európai fejlődésnek megfelelően a nemzeti szeparatizmusnak a németosztrák összállam feletti fölülkerekedését dokumentálta.