Századok – 1958

Történeti irodalom - Az amerikai történetírás néhány kérdéséről (Ism. Solt László) 465

468 TÖRTÉNETI IR0DA10S1 csekély mértékben vonzották őket), amely a történetírás tudományos értékű ismeretekre való igényét alátámaszthatná. A „gondolatnak ez a válsága", ahogy Ch. A. Beard 1933-ban az Amerikai Történelmi Társulatban tartott elnöki előadói beszédében ezt az állapotot megjelölte •— Zagorin úgy véli—-, mind a mai napig tart. Jellemző vonása, hogy a történésznek nincs módjában tárgyát tudományos módszerekkel, tudóshoz illő eszközökkel vizsgálni, hogy a történész munkamódszerévé a szilárd elméleti alapokra támaszkodó tudományos metodológia helyett a „hitvallás" (act of faith) lett. „Legalább is az amerikai történészek nem állíthatnak mást, mint hogy munkájuk a szkepticizmus légkörében folyik" — állapítja meg Zagorin. A tanítványok illedelmes buzdításokat kapnak arra vonatkozóan, hogy higgyenek a történelmi ismeretek tudományos értékében, s ugyanakkor megfertőzi őket professzoraik betegsége, a szkepticizmus. Az amerikai történetírók többsége legfeljebb azzal vigasztalódhat, liogy a „gyakorlati" emberek az elméleti nehézségek ellenére is meg tudják oldani feladataikat. Ha azonban a történész nem tudja kellően alátámasztani a megbízható ismeretszerzésre támasztott igényét, nem igen panaszkodhat amiatt, hogy a történelmi kutatásra nem nagy tisztelettel tekintenek, hogy gyanakvó pillantásokkal méregetik Cliot és célzásokat eresztenek meg arra vonatkozóan, hogy a történetírás múzsája sokkal állhatatlanabb lény annál, semhogy tőle az igazság felderítését lehetne várni . . . Zagorin koncepciója tehát : az amerikai történetírás a pozitivizmus feladása óta nem tudott a maga részére olyan elméleti bázist teremteni, amely egyrészt lehetővé tenné, hogy a történetírás az események leírásán túlmenően a történelmi fejlődés magyarázatát is nyújthassa, másrészt, hogy az elméletből folyó módszertana révén a maga egész tevékenységét illetően a tudományosság igényét támaszthassa. Ε koncepció részletproblémáitól most eltekintve, íme : így jeletkezik az egyik amerikai történész fejtegetéseiben az amerikai történetírás elméleti gyengeségének ténye. Ε tény jelentőségének megbízhatóbb felmérése szempontjából szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy ha véleményünk szerint nem is teljesen általános, de semmiképpen sem csupán egyedi jelenséggei állunk itt szemben. Ezt világosan megértjük, ha megvizsgáljuk annak a történész konferenciának a problematikáját, amelyet 1Ö53 őszén a SSRC (Társadalomtudományos Kutatás Tanácsa) kezdeményezésére Princetonban hívtak össze (Richard D. Cliallener and Maurice Lee Jr.: History and the social sciences. The problem of communications. Notes on a conference held by the SSRC). ι Ha valaminek a megvitatására konferenciát hívnak össze, feltehetően adódnak problémák az érintett területen. A princetoni konferencia alapkérdése, főfeladata a történetírás és az ún. társadalomtudományok kapcsolatának megvilágítása volt. Emellett, a jelzett kérdés kapcsán, feleletet keresett a történetírás természetére, módszertanára, funkciójára vonatkozóan is. Az értekezleten 16 történész vett részt. A konferencia alapvető tanulsága, hogy a történetírás leszakadt az ún. társadalomtudományokról, feladta azok tudományos törekvéseit és, ami jóval meglepőbb, a történészek mindezt nem rejtik véka alá, hanem inkább még dicsekednek vele. A konferencia egyik igen aktív résztvevője, Handlin prof. kifejtette, hogy,,valaha régen" a történészek a XIX. század evolúciós elméleteinek hatása alatt elszigeteltebb, zártabb jelenségek, intézmények tanulmányozására adták a fejüket és úgy gondolták, hogy kemény munkával felfedezhetik a „történelmi fejlődés bizonyos alaptörvényeit". Ez akkoriban egybekapcsolta a történészeket és a társadalomtudományokkal foglalkozókat ; hasonló feltevések és célok vezették őket. A XX. században azonban a történészeknek kétségeik támadtak az ilyesfajta történetírást, a történelmi fejlődés törvényszerűségei felfedésének lehetőségét illetően. Ebből viszont logikusan következett, hogy problematikussá vált a történelem és társadalomtudományok kapcsolata. Hiszen, mint Handlin prof. indokoltnak is tartja megjegyezni : miután a történészek ahhoz az állásponthoz jutottak el, hogy a történelmi fejlődés törvényszerűségeiről nem lehet beszélni, a társadalomtudósok jelentékeny része úgy vélte, hogy az ilyen új alapokon művelt történelem „tudományt" a maguk szempontjából nem tudják hasznosnak tekinteni. A konferencián résztvevő történészek többsége elismerte ugyan egyes társadalmi tudományok (közgazdasági elmélet, statisztika) hasznosságát a történetírás szempontjából, olyan értelmű jelentőségüket, hogy módot adnak arra, hogy a történész ne rekedjen meg a" leíró történetírásnál, hanem tárgyát analitikusan kezelhesse. De legalább ilyen határozottan, vagy még határozottabban leszögezték, hogy „a történészek ne tegyenek tudatos kísérletet a történetírásnak a társadalomtudományok alapján való újjáalkotására és ne törekedjenek a társadalomtudományokkal való kapcsolat olyan értelmű helyreállítására, hogy egyszerűen magukévá teszik a társadalomtudományok módszereit".