Századok – 1958
Történeti irodalom - Az amerikai történetírás néhány kérdéséről (Ism. Solt László) 465
TÖRTÉNETI IRODALOM 467 „Vajon módunkban lesz-e — a más tudományágak részéről támasztott aktív verseny feltételei mellett — elegendő számú tehetséges hallgatót arra bírni, hogy a történettudományt válassza működési területéül?" De itt az ideje, hogy az amerikai történészek problémáiról áttérjünk az amerikai történetírás kérdéseire. Nem tűzzük ld célul, hogy mindjárt összképet nyújtsunk, hanem inkább, hogy analitikusan, lépésről-lépésre mutassuk meg a problémákat, ahogy azok éppen felbukkannak, megőrizve egy kicsit eredeti színükből, ízükből. Legyen szabad mégis fejtegetéseinket egy joggal gyors általánosításnak tűnhető megállapítással kezdenünk : az elénk táruló kép legjellemzőbb vonása az amerikai történetírás elméleti ziláltsága. Ez az elméleti ziláltság és iránytűnélküliség azonban (ez mentheti esetleges „elhamarkodottságunkat") nem olyasvalami, amit lámpással kellene keresni, vagy a problémák tömegéből merészen kibogozni. Az amerikai történetírás maga vallja ezt önmagáról, maga gyötrődik a problémával, vagy hivalkodik vele furcsa büszkeséggel, hogy nem rendelkezik olyan elméleti alapokkal, amelyek megfelelő tájékozódást nyújthatnának a gyakorlati történetírói munkához. Mindjárt a kezdet-kezdetén helyes azonban, ha felvetjük ezt a kérdést is (később még részletesebben is visszatérünk erre) : azt jelenti-e ez az elméleti ziláltság, hogy nem születhetnek és nem születnek az Egyesült Államokban tudományos jelentőségű és tudományos értéket képviselő konkrét kutatások és művek? Ha ezt állítanánk, messze elkanyarodnánk az igazságtól. Ha azonban ilyen művek születnek, az semmiképp sem az elméleti desorientáció dicsősége! De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz. Hogyan jelentkezik az iránytűnélküliség „érzete" az amerikai történetírók tudatában? Igen jellemző példát szolgáltatnak erre az egyik amerikai történésznek, Perez Zagorin-nak C. Becker történet-elméletéről írt tanulmányában önvallomásszerűen ható fejtegetései. Talán erősebben hangsúlyoznunk sem kellene, de mégis megjegyezzük : Zagorin alább következő megállapításai természetesen részünkre csupán szimptomaként, az iránytűnélküliség illusztrálása tekintetében és nem az egyes elméleti irányzatok, így a pozitivizmus, érdembelí értékelése szempontjából érdekesek. Zagorin gondolatmenetének kiinduló pontja : történelem és filozófia kapcsolata. Ez a kapcsolat, állapítja meg Zagorin, meglehetősen kétarcú. A történész időnként szükségét érzi, hogy azokkal a filozófusokkal szemben, akik megtagadják tőle annak lehetőségét, hogy a múltról tudományos értékű ismeretet szerezzen, éppen a filozófia egy másik irányzatától kapjon segítséget és „megnyugtatást". Ugyanakkor, bizonyos idő után az „új filozófia" által reárótt tehertől és feladatoktól is emancipálni akarja magát. A XVIII. századvégi német metafizika a valóságtól és tényektől elrugaszkodott konstrukcióival hamar terhessé vált a történészek számára. A filozófiával való újabb találkozás, a pozitivizmus már „lenyügözőbb" és hatásában tartósabb volt. A pozitivizmus mögött ott állt a természettudományok presztízse és a történész büszkén gondolhatott arra, hogy az ő tudománya is a természettudományokkal lép egy sorba, hogy azokhoz hasonlóan szintén törvényeket produkálhat, közelebb férkőzhet a történelmi fejlődés igazi rugóihoz. A pozitivizmushoz fűzött tudományos remények azonban szintén szertefoszlottak, és helyükbe most már csak az általános szkepszis lépett. „Ha a történetírás többé már nem a természettudományok értelmében vett tudomány, ha a kutatás végső célkitűzése nem törvényszerűségek megállapítása, ha a kutató szubjektivizmusa a múlt megismerésének lényeges alkotóeleme, milyen jogon léphet fel egyáltalán a történész azzal az igénnyel, hogy megbízható ismeretet produkál ?" Zagorin, akit maga az iránytűnélküliség ténye, a történetírás tudományos megalapozottságára való terekvés feladása tölt el aggodalommal (hiszen azt ő is elismeri, hogy a pozitivizmus eszmeileg védhetetlen volt), keserű szájízzel állapítja meg, hogy a pozitivizmus feladása természetesen egyáltalán nem sújtotta le azokat az idealista filozófus történészeket (Croce stb.), akik a leghevesebben támadták és eszmeileg sohasem ismerték el a pozitivizmust. Ezek a történészek ujjongva, „ragyogó felszabadulásként" ünnepelték a pozitivizmus bukását és üdvözölték azt az új korszakot, amikor végre a történész „úr lesz a saját portáján". A történészek zöme azonban másként reagált. Részben hízelgett ugyan nekik a Croce-ék által megcsillantott „önállóság", az az ábránd, hogy a történetírás ezután már valamilyen „autonóm", „sui generis" tevékenység lesz. A pozitivizmus koncepcióját ők maguk is elvetették. Azt azonban már nem a legnagyobb megnyugvással fogadták, hogy a pozitivizmus helyébe semmi olyasmit nem tudnak ültetni (a természettudományos „model" után a Croce-féle paradoxonok csak rendkívül 30*
