Századok – 1958

Történeti irodalom - Macartney; C. A.: October Fifteenth. A History of Modern Hungary 1929–1945 (Ism. Incze Miklós–Ránki György) 455

TÖRTÉNETI IRODALOM 461 — csak igon nagy vonásokkal és felszínesen vázolja fel a korszak gazdaságtörténetét. Csupán olyan ellentmondásra utalunk ebben a vonatkozásban, mint amilyen a szerzőnek az a tétele, hogy Magyarország a Németországba irányuló exportot korlátozott határok között tartotta ; ezt azzal véli bizonyítani, hogy 1940-ben az árak emelkedése ellenére a német export értéke 20%-kal csökkent, figyelmen kívül hagyva azt az összefüggést — amit egyébként könyve más helyén maga is említ —, hogy 1940-ben katasztrofálisan rossz termés volt Magyarországon, s ez szükségképpen csökkentette az az évi exportot. Ettől függetlenül az egész kérdés — nézetünk szerint — átfogóbb megítélést kíván. Más kérdés ugyanis a fasiszta Németország gazdasági kiszolgálásának szabotálása — amiről valójában nem volt szó — és ismét más kérdés az, ha a magyar kormányok a gazdasági tárgyalások során — és ez ténylegesen így volt — tettek kísérleteket arra, hogy a németek minden gátlást nélkülöző, az ország „totális" kifosztását célzó kívánságaival szemben a magyar nemzetgazdaság, de méginkább a magyarországi nagytőkések és nagybirtokosok érdekeit is figyelembe vegyék. (Nem is beszélve arról, hogy a németek 1941-ig, a szovjetellenes háború megindításáig a magyar ipart tudatosan el akarták sorvasztani, amit nem is igyekeztek titkolni ; 1941 után azonban — a mezőgazdasági termékek mellett — már a magyar ipar háborús termelésére is szükségük volt.) Macartney Észak-Erdély 1940-ben Magyarországhoz történt csatolásával kapcsolatban kijelenti, hogy „Magyarország semmiféle titkos árat nem fizetett kívánságainak keresztülviteléért" (I. 425. 1.), „Németország semmiféle feltételt nem szabott, illetve semmiféle követelést nem támasztott a tárgyalásokon, kivéve a »Volksgruppe-egyezményt«" (I. 426. 1.). Néhány oldallal később azonban a szerző maga is felsorolja — a háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozástól a 3400-as rendelet visszavonásáig — azoknak az intézkedéseknek a sorozatát, amelyekkel Magyarországnak a második bécsi döntésért fizetnie kellett. Az természetesen lehetséges, hogy a döntést megelőző tárgyalásokon a németek nem támasztottak — közvetlenül a terület csatolással kapcsolatosan — újabb követeléseket, köztudomású volt azonban, hogy a döntést Magyarországnak drágán kell megfizetnie. Tudta ezt természetesen Teleki miniszterelnök is és e tény tagadása csak annak a bizonyítéka, hogy a szerző teljesen történetietlen módszereket is hajlandó alkalmazni a magyar uralkodó körök második világháború alatti politikájának mentegetése érdekében. Kétségtelen, hogy a második világháború alatti magyar kormányok politikájának közös alapvonásai voltak. Tagadhatatlanul ezek közé tartozik a szovjetellenes politika és a merev elzárkózás a rendszert érintő minden belső társadalmi átalakulástól. A nyugati szövetséges hatalmak irányában követett magyar politika tekintetében azonban — nézetünk szerint — semmiképpen sem lehet egyenlőségjelet tenni Teleki és Bárdossy, illetőleg Kállay és Bárdossy politikája közé. Ebben az esetben tehát — bár mi sem teldntjük Teleki öngyilkosságát és Bárdossy kinevezését fordulópontnak a magyar politikában — távolról sem érthetünk egyet Macartney beállításával, mely a két politikai vonal között szinte minden különbséget — és ezzel természetesen Bárdossy súlyos politikai felelősségét — el akar tüntetni (II. 3. 1.). Itt kell megjegyeznünk : távolról sem tekinthető véletlennek, hogy Kállay Miklós külföldön megjelent emlékirataiban — ha természetesen saját politikai vonalának előnyös kidomborítása céljából is — sokkal reálisabban ábrázolja Bárdossy nemzetellenes politikáját. Macartney a második világháború alatti magyarországi kormányok szinte minden ténykedésére talál mentegető jellegű magyarázatot. Így teljesen megérti Horthy és az uralkodó körök szerepét a nyugati hatalmakkal szövetséges, de általuk cserbenhagyott polgári demokratikus Csehszlovákia feldarabolásában. Ami pedig a háború alatti magyar politika egyik legszégyenteljesebb cselekedetót, a Jugoszlávia megtámadásában való részvételt illeti, azt az álláspontot foglalja el : a magyar diplomácia csupán ott hibázott, hogy a magyar—jugoszláv örök barátsági szerződés megszövegezésénél nem konstruált előre egy megfelelő formulát a jugoszláv belpolitikai változásokra stb. Macartney elítéli az angol kormányt is, amiért megszakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. A munka nem sokat foglalkozik Horthyék nemzetiségüldöző politikájával. A hírhedt újvidéki tömeggyilkosság leírásán kívül ezekről a kérdésekről alig esik szó. A kárpátaljai helyzet ábrázolásánál megelégszik annak megállapításával, hogy az ígért autonómiát nem kapták meg, s a terület végig katonai közigazgatás alatt maradt. Anélkül, hogy a kérdés részleteibe bocsátkoznánk, megemlítjük, hogy a magyar reakció berendezkedésére jellemző : mint a Kozma-anyagból kiderül, a magyar katonai hatóságok 1939. március 15. ós 25. között 200 embert végeztek ki. Kétségtelen, hogy Macartney élő forrásai ezekkel a kérdésekkel nem dicsekedtek, de ha a kinti források a kérdés konkrétabb kutatását nem is könnyítették meg, a korszak ismerője tudatában volt annak,