Századok – 1958

Történeti irodalom - Macartney; C. A.: October Fifteenth. A History of Modern Hungary 1929–1945 (Ism. Incze Miklós–Ránki György) 455

462 TÖRTÉNETI I KO DALOM hogy a magyar uralkodó osztályt milyen súlyos bűnök terhelik e téren. így ha Macartney ezt a kérdést csupán röviden tárgyalja, azt elsősorban a szándék hiányával magyarázhatjuk. Macartney helyesli és ügyesnek tartja Kállay 1944 tavaszi tervét, azt az elképzelést, hogy a magyar csapatok szállják meg a Kárpátokat, mielőtt a szovjet csapatok odaérkeznek, s deklarálják : a további harcokban nem vesznek részt, ldvéve az ország határainak védelmét. Ε terv szerint Magyarország nem deklarálta volna formálisan sem azt, hogy békét köt a szövetségesekkel, sem azt, hogy megszakítja a kapcsolatokat Németországgal, de német katonát nem tűr tovább az ország területén és a továbbiakban a németeknek minimális gazdasági támogatást nyújt ; ennek fejében a szovjet csapatok kerüljék ki Magyarországot. Úgy véljük, hogy e terv irrealitása kétségtelen, komolytalan volt ez az elképzelés mind a németek, mind a Szovjetunió irányában. Márpedig történelmi szempontból egy elképzelés helyességét és „ügyességét" nem pusztán logikai alapon és légüres teret feltételezve kell és lehet elbírálni, hanem kizárólag a konkrét történeti feltételek között, a történeti valóság reális talaján. A szerző beható részletességgel jellemzi a korszak főbb politikai szereplőit, vizsgálja egyéniségüket, ami ilyen jellegű politikatörténeti monográfiánál nélkülözhetetlen és fontos is. Nem értünk egyet Macartney minden jellemzésével, de annak, hogy megállunk ennél a kérdésnél, Szálasiról adott jellemzése az oka. Egyenesen csodálatos ugyanis az a szimpátia, amellyel a szerző — Teleki Pál volt barátja—Szálasit kezeli. Az a felfogás pedig, amely Szálasi—egyetlen számottevő magyar politikus, sőt józan ember által komolyan nem vett, frázisos és minden számottevő tartalmat nélkülöző —„Kárpát —Duna—Nagyhaza" tervével kapcsolatban a következőket állapítja meg: „Közép-Európa bármelyik tanulmányozója felismeri ebben egy újabb változatát annak a számtalan tervnek, melyet oly sok magyar, Eötvöstől és Kossuthtól Jásziig, Károlyi Mihályig, Teleki Pálig dolgozott ki . . . a Duna-völgy rendezésére" (I. 161. 1.), számunkra teljességgel megmagyarázhatatlan. Azt a megjegyzést azonban mégis meg kell tennünk, hogy Teleld Pál, a szerző barátja, aid reakciós politikai nézetei ellenére tudós volt és akit a zűrzavaros nézeteket valló, exaltált, tudományosan teljesen képzetlen Szálasi gyűlölt, kétségtelenül szégyenkeznék, hogy Szálasival kívánja őt valaki egy sorba állítani. Óhatatlanul felvetődik bennünk a kérdés, vajon a szerző nem fedezett-e fel ellentmondást Szálasiról adott jellemzése és könyvének utolsó, Szálasi uralmát tárgyaló fejezetei között. Macartney szerint Szálasi egyike a modern magyar történelem legérdekesebb szereplőinek, lángoló magyar hazafi, aki megalkuvás nélkül képviselte elveit. Nézetünk szerint egy történészt, aki a történeti valóságot híven kívánta visszaadni, legalábbis gondolkozásra kellett volna késztessen a körülmény, hogy Szálasi végül is a németektől kapta a hatalmát, s a fasiszta Németország utolsó bábjának szerepét töltöttebe. Lehet-e komolyan venni azt az állítását, hogy a Szálasi uralma alatt végrehajtott gyilkosságok s bűnök sorozata Szálasi tudtán kívül ós akarata nélkül történtek ? Micsoda elvakultság kell e korszak angol kutatójától, mikor a kommunizmus elleni harc űrügyén elfeledkezik a nyilaskeresztes párt állásfoglalásáról a nyugati hatalmakkal szemben, elfeledkezik Horthy, majd Szálasi felelősségéről az angol—amerikai pilótákkal szemben elkövetett kegyetlenkedések kérdésében. Különösen nagy figyelmet szentel a könyv 1944 őszén Horthy kiugrási kísérletének. A szerző már munkája címével is azt kívánta dokumentálni, hogy 1944. október 15-ét rendkívül fontos dátumnak tartja Magyarország történetében. Az 1944 augusztus végétől ok tó ter 15-ig terjedő időszaknak közel másfélszáz oldalt szentel, azzal a szándékkal, hogy bemutassa a kiugrási kísérlet csődjén keresztül Horthy tragédiáját. A legpártatlanabb olvasóban sem fogja azonban ez a fejezet a tragédia érzését kelteni. Hiszen mit lehet mondani egy olyan „államférfiről", aki Guderian tábornokkal — kit Hitler azért küldött hozzá, hogy megtudja, az országnak nincsen-e kiugrási szándóka — közli, hogy a politikában mindig két vasat kell a tűzben tartani. Tegyük hozzá, hogy ehhez hasonló esetet még számtalant hozhatnánk fel. Mennyire igaza van tehát a Journal of Modern History kritikusának, mikor azt írja, hogy benne ez a fejezet inkább „a tévedések vígjátéka" mint a „tragédia" érzését keltette. Azok azonban, akik ezt az időszakot átélték, akik figyelembe veszik, hogy Horthynak ezek a „játékai" milyen szenvedést és károkat okoztak a magyar népnek, azok tudják, hogy kétségtelenül volt ennek a politikának tragikus oldala is, egy nép tragédiája volt, amelyet Horthyék uralmuk fenntartása és meghosszabbítása céljából háborúba sodortak. Ezek után mir nem okozhat maglepatést, hogy Macartney a legnagyobb gyűlölettel ír a munkásmozgalomról, különösen pedig a Kommunista Pártról. Senki sem állítja azt, hogy a két világháború közötti Magyarországon a Kommunista Párt, amely csak az illegalitás igen súlyos körülményei között működhetett, széles tömegpárt lett volna.