Századok – 1958

Történeti irodalom - Macartney; C. A.: October Fifteenth. A History of Modern Hungary 1929–1945 (Ism. Incze Miklós–Ránki György) 455

460 TÖRTÉNETI I KO DALOM a második világháború idején magyar részről a Szovjetunió ellen vagy a belső magyar forradalmi erők ellen történt, még abban az esetben is, ha ezek a lépések az adott történelmi helyzetben — legalább objektíve — a nyugati szövetségesek ellen is irányultak. Melyek a konkrét megnyilvánulásai a szerző e koncepciójának a tárgyalt időszak történeti bemutatásánál ? Mindenekelőtt a forráskritika kérdésében jelentkezik ez. Ε tekintetben Macartney munkája éles kontrasztokat és egyenetlenségeket mutat : Ugyanis míg igen számos olyan kérdésben, amelyek az alapvető pohtikai koncepciót nem érintik, illetőleg azzal nem szorosan függnek össze, a szerző forráskezelése egyenesen mintaszerű — pl. az 1944. október lo-i események részletes bemutatásánál a tények precíz megállapítására, az adatok igen gondos megrostálására törekszik, összevetve egymással a legkülönbözőbb forrásokat —, addig a koncepcióját közvetlenül érintő kérdésekben a forráskritikát úgyszólván mellőzi — így pl. azt az állítását, hogy a magyar kommunisták beépültek a nyilaskeresztes pártba — a Magyarországról nyugatra disszidált Sulyok Dezső kommunistaellenes könyvének egyetlen mondatával véli alátámaszthatni. Talán erre vezethető vissza az a tény is, hogy — mint már említettük — a német külügyminisztérium nem publikált iratanyagát nem igyekezett felhasználni, pedig nyilvánvaló, hogy ez teljesebb képet, adna a háború alatti magyar külpolitikáról, mint az Sz. I. Manuscript. Másik lényeges megnyilvánulási formája Macartney alapkoncepciójának a második világháború alatti magyar kollaborációs politika mentegetése, sőt igazolása. Ennek érdekében nem egy esetben a történeti valóságnak meg nem felelő állításokat is megkockáztat, sőt több esetben saját —- korábban elfoglalt — álláspontjával is ellentétbe keiül. Ide tartozik az a törekvése, hogy a magyar külpolitikának azokat a lépéseit, amelyek nem találkoztak Hitler teljes jóváhagyásával — tehát nem a német fasizmus feltétlen, szolgai kiszolgálását célozták, hanem a magyar uralkodó osztály saját törekvéseit juttatták kifejezésre elsősorban a revíziós célkitűzések megvalósítására — igyekszik kifejezetten németellenes lépésnek feltüntetni. így járt el pl. Kárpátalja 1939. évi elfoglalása előzményeinek a tárgyalásánál, midőn részletesen foglalkozik a magyar uralkodó körök 1938 őszi (november) — ismeretes — előkészületeivel Kárpátalja elfoglalására, amely előkészületeket német—olasz közbelépésre állítottak le. (Az egész akció naplószerü összefoglalását adják Kozma Miklós említett iratai ; Kozma volt ugyanis megbízva az akció vezetésével.) A német intervenció a magyar kormánynál és az uralkodó osztályoknál kétségtelenül nagy visszatetszést keltett ós bár a katonai intézkedéseket november 21-e után beszüntették, diplomáciai úton továbbra is állandóan napirenden tartották a kérdést. Ezeket a diplomáciai manővereket és tapogatózásokat azonban csak erős túlzással lehet olyaténképpcn felfogni, mintha a magyar kormány a németek beleegyezése ellenére is meg akarta volna szállni Kárpátalját (I. k. 334. 1.). Maga Macartney is utal munkája más helyén Werth Henrik akkori vezérkari főnök álláspontjára, aki amikor 1939. március 12-én megérkezett a Kárpátalja megszállására vonatkozó német engedély, illetve inkább parancs, kijelentette, hogy nem tettek addig az ideig megfelelő katonai előkészületeket és — amennyiben cseh ellenállással kell számolni — néhány heti előkészületre van még szükség. Hasonlóan egyoldalú felfogás — a magyar kormány politikájának mentegetése — nyilvánul meg az ún. Acél-paktumhoz történt csatlakozás kérdésében. Az 1939. május 22-én kötött német—olasz ún. Acél-paktum — többek között — állandó közös katonai bizottság felállítását határozta el azzal a céllal, hogy ez a bizottság koordinálja katonai és gazdasági vonal kozásban a háborús felkészülést. A magyar kormány sietve — június 28-án — bejelentette, hogy részt kíván venni a bizottság munkájában. Macartney e segítséget azokkal a hírekkel magyarázza, amelyek szerint Németország háború esetére elhatározta Délkelet-Európa országainak katonai megszállását, annak biztosítására, hogy ezek az országok gazdasági életüket a tengely-hatalmak szolgálatába állítsák. Lehetséges — állapítja meg a szerző —, hogy ezek a hírek alaptalanok voltak, de Magyarországon mindenesetre „nagyon komolyan vették ezeket" („took them very seriously") és úgy vélték, hogy amennyiben önként csatlakoznak, elkerülik a megszállást (I. k. 357. l.j. A szerző figyelmét azonban elkerülte a magyar külpolitika egyik igen fontos tendenciája, az a törekvés, hogy a magyar uralkodó körök igyekeztek a német—olasz megegyezéshez harmadik, ,,egyenrangú" társként csatlakozni. Erre szemléletes példa az 1939. május 24-i, az antikomintern paktumban való magyar egyenjogúságra a figyelmet felhívó jegyzék (vö. Documcnti Diplomatici Italiani, Ottava Serie, Volume ΧΠ. 180.). Az ilyen irányú lépéseket aligha elegendő pusztán a kényszerhelyzet következményeként felfogni és nem lehet szemet hunyni a magyar külpolitika ilyen irányú kezdeményező szerepe felett. Macartney szerint Magyarország szabotálta Németország gazdasági kiszolgálását. Ε kérdés részleteibe nem kívánunk belemenni, annál kevésbé, mivel a szerző — szembetűnő ellentótben a bel- és külpolitikai, diplomáciai kérdések részletes kidolgozásával