Századok – 1958
Tanulmányok - Lukács Lajos: Garibaldi és Kossuth 1860–61-ben 119
122 LUKÁCS LAJOS kozott a félsziget egyesítésére, feltétel nélkül csatlakoztam a lehetőségekhez."9 Mindezt Garibaldi olyan körülmények között cselekedte, mikor az olasz nép nagy tömegei előtt népszerű volt az osztrákok elleni háború, önkéntesek tömege jelentkezett, és indult harcba. Garibaldi tehát velük tartott! Mazzini ugyan tisztán maradt, de még jobban, még inkább elszigetelődött, az eseményeknek nem részese, csak szemlélője lett. De különben is személye nem is volt alkalmas arra, hogy ilyen nemzetközi kombinációkban előtérbe kerüljön. Ami fontos és lényeges, hogy Garibaldi kellő időben visszavonult, és az eseményekből a tanulságokat leszűrte. Ezek a tanulságok igen mély értelmet rejtettek magukban, meghatározták Garibaldi politikáját, cselekedeteit az elkövetkezendő években. III. Napóleon Franciaországa nem alkalmas arra, hogy a független, egységes Olaszország megteremtését sikerrel előmozdítsa. Nemcsak olasz területek elrablójává és Velence osztrák megszállásának biztosítójává vált, de mint idegen megszálló hatalom, katonaságával támogatja, védelmezi a Vatikán állami hatalmát. Sorozatosan elgáncsolja, akadályozza, hogy az olaszok megszabaduljanak a Vatikán nyomásától, hogy Róma az egységes nemzet fővárosává váljék. Garibaldi arra a következtetésre jutott, hogy Olaszország csakis akkor lesz független és szabad egységes nemzet, ha nemcsak az osztrákokat űzik ki Italiából, hanem minden fajta idegen megszállásnak véget vetnek, ha kiűzik a francia megszálló csapatokat is, vagyis felszabadítják Rómát. Garibaldi ugyan továbbra sem gondolt a szardíniai királlyal való szakításra, az adott körülmények között a savoyai királyi ház vezetése alatti egyesítést tartotta legmegvalósíthatóbbnak, de ugyanakkor nem a turini udvar függelékeként kívánt cselekedni, hanem önálló útra lépett. Kész helyzetek elé kívánta állítani a magas diplomáciát. Vagyis Villafranca tanulságait Garibaldi abban foglalta össze, hogy a nemzeti célkitűzések valóraváltásában alapvetően a népi kezdeményezésre, a tömegek mozgalmára kell támaszkodni, és annak élére állva, azt vezetve kell az ügyet sikerre vinni. Ezen az úton kell járni még akkor is, ha szembe kerülnek a monarchista körökkel, ha kenyértörésre kerül a sor a Rómát megszállva tartó francia császársággal. 1859 fő tanulsága tehát Garibaldi számára éppen azt jelentette, hogy ne rettenjen vissza a „szövetséges", „a barát és segítő" jelmezében szereplő Franciaországgal való szembeszállástól, ha az olasz nemzeti törekvések, a haladás ügye ezt megköveteli.10 Másképp állt a helyzet Villafranca tanulságainak levonása tekintetében Kossuthnál. Látszólag egyetértettek, a gyakorlatban azonban nagyon is eltértek útjaik egymástól. Villafranca után a leglényegesebb kérdés a III. Napóleonhoz való viszony volt. 1859 őszén úgy nézett ki, hogy Kossuthot megtörték az események, belátja, hogy a párizsi kapcsolatokból semmi jó sem származhat. Hiszen mikor megjött a fegyverszünet megkötésének híre, Kossuth gyorsan eltávozott Itáliából. A nagy zűrzavarban magára hagyta a háború előtt sietve összehozott Magyar Nemzeti Igazgatóságot, és néhány 9 Uo. 189. 1. Vö. Die Memoiren Giuseppe Garibaldi's. Ein Auszug? aus seinen Tagebüchern. Dr. Walter Friedensburg. Hamburg. 1909. 164. 1. és Le Memorie di Garibaldi. Bologna, 1932. 153. kk. 1. 10 Garibaldi 1859 után kialakult nézeteit visszaemlékezései is világosan tükrözik. Értékes összefoglalását adja Kossuth, a turini kormány és Garibaldi viszonyának az 1859 utáni időkre vonatkozóan (IV. 470. kk. 1.) ; alapvető fontosságú munka Garibaldi törekvéseinek megítéléséhez : George Macaulay Trevelyan : Garibaldi and the making of Italy. London —New-York. 1911. 31. kk. 1.
