Századok – 1958
Tanulmányok - Lukács Lajos: Garibaldi és Kossuth 1860–61-ben 119
GA-RIBALJDL ÉS KOSSUTH 1860—61-BEX 123 hetes üdülés után visszaérkezett londoni lakhelyére. Ebben az időben nem is tagadta, hogy a magyar emigráció politikája csődbe jutott, ,,. . . olly magas a bukás, hogy nem tudok nyugasztalódni" írta 1859. augusztus 12-én Svájcból Tanárky Gyulának Wight szigetére.11 November elején Kiss Miklós ezredesnek pedig alig félreérthetően megírta, hogy hazánk „függetlenségét Napóleontól hiába várja", a nemzetnek „nem is kell napkeltét nyugatról várni, nem kell magát napóleoni segély álreményeiben tétlenségben ringatni".12 Látszólag tehát a ke,erű csalódás édes gyümölcsöt termett, olyan tanulságokat hozott, melyek majd megóvják a jövőben a magyar emigiációt a felemás lépesektől, az illúziókban lingatástól. De a valóságban nem így íörtént. Λ hid· g és józan számítást, a realitásokhoz való alkalmazkodást hamarosan hiú reménykedések váltották fel, olyan számítgatások, melyek aligha voltak megoldhatók a politikai algebrában Ahogy távolodott az idő Villafrancától, úgy igyekezett Kossuth kiheverni a következményeiből adódó súlyos csapást. Hamarosan megjött munkakedve, ismét szervezkedni, irányítani, levelezni kezdett. Kiss Miklós ezredessel, párizsi megbízottjával folytatott levelezéséből világosan kitűnik, hogy a magyar és az olasz kérdés rendezésének kulcsát továbbra is Párizsban kereste. Meggyőződése volt, hogy főképpen III. Napóleonon múlik, hogy Magyarország felszabadulása számára a viszonyok kedvezőleg vagy kedvezőtlenül fognak-e alakulni. Villafranca tanulságait Kossuth nem abban látta, hogy meg kell szakítani a kapcsolatokat a párizsi udvarral, hanem abban, hogy a kapcsolatok tartalmún, formáján kell változtatni. A Villafranca előtti jórészben passzív, utasításra váró eljárással szemben Kossuth most az aktív, elméleteket, terveket kidolgozó, tanácsokat adó, a párizsi udvar politikájára ható tevékenységet tartotta fontosnak. Véleménye szerint III. Napóleonnak nincs megfelelő elgondolása, terve, ő csak azt tudja, hogy érdekében áll Rómában francia csapatokat tartani, csak azt tudja, hogy az egységes Olaszország esetleg nemcsak Ausztriától, de tőle is független kíván utóbb lenni, de arról már fogalma sincs, hogy elgondolását milyen úton-módon vigye keresztül. Kossuth abban az illúzióban ringatta magát, hogy a magyar emigráció elgondolásaival bizonyos korlátozott hatást tuel gyakorolni a párizsi udvarra és így nem az események kiszolgálóivá válnak, hanem aktív résztvevőivé.13 Egyébként ez az elgondolása a turini udvarral kapcsolatban is, melynek politikájára befolyását érvényesíteni remélte. 1859 őszén az a furcsa helyzet állt elő, hogy Teleki László és Kiss Miklós, akik pedig még Kossuthnál sokkal inkább avatottak voltak a párizsi ügyekben, nagyon finoman és udvarias hangon tudtul adták neki, hogy maradjon nyugton és tudjon várni akkor, amikor ez amúgy is elkerülhetetlen. Kossuth ugyanis nem győzte kapacitálni hol Telekit, hol Kisst, hogy utazzanak el Turinba, vegyék fel a kapcsolatot a királlyal, sugalmazzanak neki tanácsokat, serkentsék aktivitásra, bizonyos önállóságra Párizstól. De ez az elképzelés enyhén szólva fantasztikus volt, és csak azt mutatta, hogy ezekben a hónapokban Kossuth mennyire elvesztette a lába alatt a talajt, mennyire képtelennek bizonyult a valóságos viszonyokat számba venni. Nem is lehetett 11 Iratok a Kossuth-emigráció történetéhez 1859. Összegyűjtötte Koltay-Kästner Jenő. Szeged. 1949. 132. 1. 12 London, 1859. nov. 7. (Kossuth: Irataim. Π. 311. 1.) 13 Kossuth: Irataim. II. 357. kk. 1.
