Századok – 1958

Tanulmányok - Lukács Lajos: Garibaldi és Kossuth 1860–61-ben 119

GA-RIBALJDL ÉS KOSSUTH 1860—61-BEX 121 telen volt belenyugodni, hogy az „olaszok jóakarója", „szövetségese", „védelmezője" miért lépett fel területrablóként, miért követelte magához az ősi Savoya tartományt és Garibaldi szülővárosát, Nizzát, környékével együtt. Gyalázatosnak ítélte Franciaország eljárását és ennek a turini képviselőházban nyíltan hangot is adott. Cavourt olyan erővel támadta, ahogy azt saját népszerűsége tudatában megtehette. Igaz, Cavour később maga is lemondott, hogy a szégyenletes villafrancai fegyverszünet ódiumát elhárítsa magáról, de ez aligha változtatott azon a tényen, hogy létrejöttében maga is részes volt.7 Garibaldi képesnek bizonyult arra, hogy az 1859-es tapasztalatokból levonja a kemény tanulságokat. Egyszer már elég volt számára ΠΙ. Napóleonnal egy tálból cseresznyézni, ebből többet nem kért és véleménye mellett ki is tartott. Ebben tökéletesen igaza is volt! De hozzá kell tennünk azt is, hogy mikor kirobbant az osztrák—francia—olasz háború és ő jelentkezett a turini udvarnál katonai szolgálatra, fegyvert és harcos kat kérve, aligha cselekedett helytelenül. Garibaldi, a katonai vezető megtehette azt, amit Kossuth, a politikus súlyos kompromittálás nélkül nem cselekedhetett. Mazzininak igaza lehetett Kossuthtal, a politikussal szemben, a napóleoni kapcsolatokból származó következmények megítélését illetően, de nem a harcos Garibaldival szemben. Garibaldi nem elméleti okoskodásból, fontolgatásból, a helyzet elvont elvi elemzéséből indult ki, hanem abból, hogy itt az alkalom (mely rajta kívül megteremtődött) harcolni az idegenek kiűzéséért Észak-Olaszországban és abból ugyan milyen hátrány származhat, ha a vezetés felemásságával, ügyetlenségével és lagymatagságával szemben kísérletet tesz az osztrákok elleni komoly harcra. Garibaldi nagyon is jól tudta, hogy mikor elfogadták katonai szolgálatait, egyben nagy népszerűségét is igyekeztek Turinban kölcsönvenni. Ügy okoskodva, hogy majd a gyakorlatban tevékenységét korlátozni fogják — mint ez meg is történt. Ennek ellenére nem maradhatott távol a harctól! Jött és küzdött addig, amíg értelmét látta, amíg gondolta, hogy némileg a jó ügyet is segíti, de szakított azon nyomban, mikor ennek ellenkezőjét tapasztalta. És itt csapott össze Garibaldi és Mazzini nézete és gyakorlata. Az utóbbi nem kísérletezett (és a maga helyében^ jól is tette), mint a gyakorlott sakkozó kiszámította a következő lépést, ő nem akarta a paraszt szerepét betölteni ott, ahol a vezér figuráját III. Napóleon alakítja. De vajon igaza volt akkor is, mikor Garibalditól passzivitást követelt? Aligha! Garibaldi joggal írta (és gondolt a mazzinisták legmerevebb csoportjára), hogy „. . . szegény hazánk ügye mindig rosszindulatú vagy doktriner elemek kezében volt, akik kitűnően értettek ahhoz, hogy hosszasan szónokoljanak, de ahhoz nem, hogy bátran cselekedjenek".8 Sohasem tagadta, hogy republikánus, és Olaszország számára a köztársaságot tartotta a legjobb kormány formának. De nem az volt az elve, hogy vagy köztársasági egységes Olaszország, vagy semmi! „Tekintve, hogy köztársaság pillanatnyilag nem volt megvalósítható (1859), egyrészt a jelenlegi társadalomban uralkodó korruptság, másrészt az újabbkori királyságok közötti összetartás következtében, ugyanakkor pedig a dinasztikus és nemzeti erők kombinációja révén kedvező alkalom kínál-7 Vö. W. J. Stillman: The Union of Italy 1815-1895. Cambridge. 1898. 291. kk. 1. 8 Garibaldi válogatott írásai. A bevezetést írta Sallay Géza. Bpest. 1955. 188. 1.