Századok – 1958
Tanulmányok - Sashegyi Oszkár: II. József sajtópolitikája 88
102 SASHKGVl OSZKÁR Az instrukcióba majdnem szószerint bekerült az alapszabályoknak az a pontja, amely megkívánta, hogy mielőtt valamely jelentősebb belföldi művet cenzúra alá adnának, egy tudós férfiú igazolását szerezzék be arról, hogy az a vallással, a jóerkölccsel és a hazai törvénnyel nem ellenkezik. Nincsenek adataink arra, hogy a gyakorlatban ezt a rendelkezést valóban betartották-e ; II. Józsefnek ezzel csupán az volt a célja, hogy a bécsi bizottságnak, amelyhez ezentúl az egész Monarchia területéről küldtek be kéziratokat, megkönnyítse a munkáját. Semmiesetre sem jelentette azonban ez a rendelkezés valamiféle „népi cenzúra" bevezetését, amint azt liberális történetírók feltételezték.24 Ezek szerint II. József ki akart fogni cenzorain, akik „egyoldalú, bürokratikus, túlzottan óvatos és önkényes működésükkel a nép legnemesebb tevékenységét elnyomorították", s meg akarta menteni a szellemi termékeket az ő zsarnoki önkényüktől, olyan férfiak segítségével, akik ,,a népben gyökerezve, ismerték a nép szükségleteit". Wiesner az osztrák cenzúra történetéről szóló összeállításában több lapra terjedő elmélkedést ír erről az „épp oly eredeti, mint éleseszű berendezkedésről", amely szerinte Π. József csodálatraméltó alkotóerejét bizonyítja. Mi sem lehetett távolabb II. Józseftől, mint ilyenfajta „népi cenzúra" bevezetése. Az ő cselekvésének ebben az esetben, mint oly gyakorta történt, hibás eszmei indítékokat tulajdonítottak, holott az tisztán gyakorlati meggondolásból fakadt. Ezek a hibás magyarázatok modern tudományos feldolgozásokba is bekerültek.25 A II. József-kori cenzúra-instrukciónak egyik leglényegesebb vonása az egyházi cenzúra teljes kiküszöbölése. A legkisebb imádságot sem volt szabad kinyomatni az állami cenzúra engedélye nélkül, előírták, hogy az országos hatóságoknál a cenzúrát gyakoroló tanácsos ezeket röviden vizsgálja meg abból a szempontból, vajon „megfelelnek-e az egyház igazi szellemének". A második, a revizori hivataloknak szánt instrukció valóságos mintapéldánya a jozefinista hivatali utasításnak. Az alapszabályok idevonatkozó részei meglehetősen szűkszavúak voltak, a feladat viszont fontos : a revízió munkáján állt vagy bukott az egész cenzúra-rendszer, ez volt a cenzori döntések végrehajtója. Egy új igazgatási szerv hivatali teendőit kellett előírni, s az instrukció ezt kínos pontossággal tette meg. Nemcsak elveket állított fel, hanem kimerítő szabálvzatot adott az új revizori hivataloknak s mindazoknak a hatóságoknak általában, amelyekre feladatok hárultak a könyvrevízió kapcsán. Az instrukció szerint a revizornak sokoldalú munkát kellett végeznie. Jelen kellett lennie a vámhivatalban, a könyvkereskedők vagy magánosok számára érkezett könyvküldemények felbontásánál, s a könyvek vizsgálatát a tulajdonos vagy egy általa megbízott személy jelenlétében kellett megejtenie (1. §). Az engedélyezett könyveket azonnal ki kellett adnia a tulajdonosnak, a tiltottakat félretennie, az ismeretleneket pedig két jegyzékbe foglalnia, egyikbe a tárgyuknál fogva alaposabb cenzúrát nem igénylőeket, a másikba a részletesebben megvizssrálandókat. Ezek a jegyzékek az orszásros hatóság előadó tanácsosa elé kerültek, aki az első jegyzékbe foglalt könyveket címeik alapján megítélte, abból a szempontból, vajon érintik-e a vallás, állam és erkölcs területét, s a könvvek kiadását engedélyezte vaey egyiküketmásikukat visszatartotta. A visszatartott könyvek címeit csatolta a második 24 Wiesner: i. m. 150. kk. 1. 25.7 ohann Goldfriedrick : Geschichte des deutschen Buchhandels. 3. Leipzig 1909. 347., 349. 1.
