Századok – 1957

Krónika - Eckhart Ferenc (1885–1957) (Székely György) 883

884 KRÓNIKA forradalom kérdései, a földesúri büntetőbíráskodás a XVI—XVII. században, a bécsi udvar jobbágypolitikája 1761—1790 a tárgyai egyebek mellett részletkutatásainak. Megírta a budapesti tudományegyetem Állam- és Jogtudománya Karának történetét. Összefoglaló magyar történetet is írt, s anyagában maradandó értékű, közvetlen forrásokra is hivatkozó magyar alkotmány- és jogtörténetet. Műveiben mesterien szőtte össze a társadalomtörténet, a politikai történet problematikáját az állam- és jogtörténettel. Eckhart Ferenc mint professzor már korán rámutatott a magyar állam-és jogtörténetírás súlyos hibáira, amennyiben ezek a munkák alkalmasak voltak a nemzeti önhittség növelésére és bizonyos felsőbbrendűség hitének ébresztésére ; küzdött a történetietlen közjogi iskola ellen. Ez a tudóshoz méltó magatartása 1931-ben a jobboldali sajtó ingerült támadásait váltotta ki, s a képviselőházban is súlyos vádakkal illették. Ez a támadássorozat majdnem tanszékébe került. A korabeli tudomány jeles képviselői a Századok hasábjain emelték ki Eckhart munkája történetiségét és a pozitivista szempontok el nem hanyagolását. A későbbi években pedig több szempontból a népiségtörténeti iskolához közeledett. Munkássága továbbra is polgári keretekben mozgott, de elutasítva a kétes értékű népszerűséget tudós és ember maradt. Jogtörténeti és egyetemes történeti előadásai, higgadt és kritikus történeti szemléletével, számos hamis nézet cáfolásával, mítoszok döntésével, a magyar—szláv kapcsolatok pozitív oldalainak akkor egyedülálló feltárásával a maga eszközeivel való állásfoglalást jelentettek. Előadásai, maga által vezetett szemináriumai, a történeti segédtudományok megismertetésének igénye a polgári tudomány legjobb hagyományainak ébrentartását jelentették. Nem tartotta véka alatt a tudományos elemzés finom módszereit, a forráskutatás módjait, helyet adott az önálló véleményeknek, fiatal hallgatói előtt megszólaltatta tudományos pályán dolgozó egykori tanítványait. Hallgatóit nemcsak tanította, de szerette és féltette, nevelte és istápolta őket a válságos, de fordulatot érlelő években, amikor a tudósnak, ha tudós akart maradni, az embernek, ha ember akart maradni, hallgatnia nem lehetett. Amint publikációs lehetősége volt, 1946-os tankönyvében írásban is nemzetgyilkosnak bélyegezte a horthyzmus háborús, jogtipró politikáját. Embersége, a jobbágyok unokái iránti szeretete vezette át a felszabadulás után a világnézeti válság évein. Most már zavartalanul vallhatta, hogy a jogintézmények alakulása minden időkben a társadalom fejlődésétől függött, de nem volt könnyű számára az ehhez vezető új módszerek magáévá tétele, az évtizedek hosszú során kialakult nézetek, módszerek terhének lerázása. Mialatt a tudós vívódott, a tanár nyomban szolgálatot vállalt s továbbra is aktív, megbecsülésre érdemes tudós oktató maradt. Egyike volt azoknak, akik vállalták azokat a feladatokat is, amelyek sokáig kompromittálónak számítottak értelmiségi körökben. Korán résztvett olyan elvi vitákban, amelyekben a marxista tudomány által felvetett kérdések kerültek baráti megbeszélésre. Utolsó évtizede is a szakadatlan munkáé volt. Hogy idős korában a tanítványok legtöbbet ígérő nemzedékét, a tudományos munkásságában oly buzgón kutatott jobbágyok ivadékait minél eredményesebben oktathassa, nem zárkózott el a munkásosztály világnézetének megismerésétől, s már 1946-os tankönyvében figyelembe vette a meginduló magyar marxista történeti irodalmat, megtanulta az első szocialista ország nyelvét, s munkásságában alkalmazta az új világnézet, a tökéletesebb munkamódszer nyújtotta lehetőségeket. Magára is tudta alkalmazni egyik legszebb erényét, a történeti kritikát.