Századok – 1957

Szemle - Meuvret; Jean–B. H. Slicher van Bath–William George Hoskins: L’agriculture en Europe au XVIIéme et XVIIIéme siécles (Ism. Wellmann Imre) 876

878 SZEMLE régi nyomtatott munkákból indul ki, s az angol mezőgazdaság korszakainak megvonásában is rájuk támaszkodik. Meuvret is mindenekelőtt az egykorú irodalomra tekint, midőn azt vizsgálja : mikor következett be döntő változás a lényegében mozdulatlan középkori agrárteehnikában. Valójában még csak óhajként hangzik, midőn hozzáteszi, hogy az alapvető dolog az lenne, megismerni : a mezőgazdasági irók milyen reális hatással voltak a gyakorlati életre? Aszerint, hogy milyen messzeterjedő és milyen mélységű forrásfelhasználás áll mögöttük, bőségben, értékben az egyes beszámolók mondanivalója is számottevő eltéréseket mutat. A történetírás régtől fogva méltányolja Németalföld XVII. századi mezőgazdaságának rendkívüli, messzesugárzó fejlettségét; de szinte hasonló elismerést érdemel az ottani kutatás is, mely az adatok bámulatos fegyvertárát tudja felvonultatni ennek az úttörő jelentőségnek megvilágítására. Slicher van Bath sorra végigvezet bennünket a gazdálkodás különféle ágain, s nem egyszer meglepő — pl. a parasztgazdaság közepes nagyságát, igaerő-ellátottságát, az átlagos tejhozamot és terméseredményt érzékeltető — statisztikai összeállítások tükrében villantja fel előttünk az újjászülető mezőgazdaság jellemző vonásait. S teszi mindezt szinte meghökkentő szerénységgel : a gazdag ábrázolás összegezéseképp további részletkutatásokat sürget, arra hivatkozva, hogy az eddigi vizsgálódások eredménye nem kielégítő. Nyitott kérdések, melyek megoldásához a referátumban javasolt növény- ós eszköz-monográfiákon túl - hely- és üzemtörténeti kutatások segíthetnek elsősorban, természetesen maradtak még. Abban azonban aligha lehet egyetérteni a szerzővel, hogy a döntő probléma : ti. miben gyökerezett a németalföldi mezőgazdaság XVII —XVIII. századi kivételes, példaadó fellendülése — teljesen megválaszolatlan maradt volna. Az értékes beszámoló hiányossága inkább abban rejlik, hogy mondanivalóját termelési ágak szerint széttagolva, nem tud elég láttató és átfogó képet adni a tárgyalt korszakon belül végbement fejlődésről s annak jelentőségéről. Sikerültebb ebből a szempontból lioskins előadása, bár a fejlődésnek oly döntő tényezőjét, mint az iparosodás, elhanyagolja. A kép azonban, melyet Anglia mezőgazdaságáról kapunk, sokkal színtelenebb és elnagyoltabb a németalföldinél. Része van ebben annak, hogy az angol agrártörténetírás még jóval hátrább van a kútfők kiaknázásában ; része annak is, hogy lioskins a mezőgazdaság körét ínég a termelés vonatkozásában is szűkre vonja. Megemlíti ugyan, hogy az ,,open field system" sokkal hajlékonyabb volt s értelmesebb gazdálkodásra engedett lehetőséget, mint ahogy eddig hangoztatták, általában véve azonban a földművelés rendszerének tárgyalását tudatosan kirekeszti előadásából. S ezért nem kárpótolhat az sem, hogy viszont röviden kitér az „enclosures" és a parasztság felmorzsolódásának fontos problémáira. Ami végül a francia fejlődés bemutatását' illeti, Meuvret nem is akar többet adni futó áttekintésnél; számára egyes problémák s a módszer kérdései fontosabbak, mint az eredmények összegezése. Úgy hisszük, a szerzőnek igazat kell adni ebben : egy történész-kongresszusnak sokkal inkább feladata új módszerek, mint új eredmények megvitatása. Semmi kétség, a hármas referátum ebben a vonatkozásban is szolgál értékes tanulságokkal. Legtöbb figyelmet talán azok a fejtegetések érdemelnek, melyek a különféle tudományok agrártörténeti vonatkozású erőfeszítéseinek egybehangolását célozzák. A kutatások mostani állását körvonalazva, Meuvret nem habozik azt a meglepő megállapítást leszűrni, hogy Franciaország XVII —XVIII. századi agrártörténetónek felderítése érdekében geográfusok, nyelvészek és etnográfusok többet tettek a történészeknél. Eredményeiket, következtetéseiket mint a szerző hangoztatja — a történész mégsem tekintheti végső érvényűnek, mégsem teheti mindenestül a magáévá. A.táj nem oly kerek ós mozdulatlan egység, amilyennek sokáig tekintették, a földrajzi tényezők konkrét érvényesülése mögött fel kell deríteni a történeti tényezőket ; egy-egy múltba mutató népszokás, egy-egy dűlőnév vallomását csak a történeti források adatai segítenek időhöz kötni. Egyszóval : bármennyire becsüljük is a segítséget, az útmutatást, amit e társtudományok képviselőinek idevágó vizsgálódásai adhatnak, mindezt — mint Meuvret több példán kimutatja — csak a történész hajlíthatja a konkrét valósághoz, csak ő töltheti meg igazi történeti élettel. Mégis, a historikusok túlnyomó többsége idegenkedik az agrártörténelem művelésétől, a már említett okoknál fogva, de különösén azért, mert nem rendelkezik a kellő termószettudományos-agrártechnikai ismeretekkel. Hagyjuk hát a mezőgazdaság történetének felderítését az agrártudomány képviselőire, akik ily irányban kellő szakértelemmel rendelkeznek? De hisz náluk meg a források kezelésében való jártasság s a gazdaságtörténeti iskolázottság hiányzik. Meuvret az egészséges megoldást abban látja, ha mindkét fél iparkodik megszerezni a hiányzó szakismereteket, s vállvetett erőfeszítéssel munkálkodik az agrártörténetírás előbbrevitelón, kiindulásul közösen megállapodván abban, hogy pontosan megfogalmazzák, mik az agrártechnika megvizsgálandó problémái. Ezzel az ideális követelménnyel, hangsúlyozva a két fél össze-