Századok – 1957

Szemle - Ranovics; A. B.: A római birodalom keleti tartományai (Ism. Bellér Béla) 839

840 SZEMLE Ranovics történeti elemzésében az i. e. I. század válságából indul ki. Rámutat arra, hogy mint jutott válságba a ül— II. századi virágkor után a rabszolgatartásra alapozott termelési mód, mint süllyedt vele egy színvonalra a szabad munka, mint gátolta a rabszolgatartó gazdaságnak még a kereskedelem fellendülése idején is világosan megmutatkozó szükségleti jellege az árutermelés kibontakozását. A gazdasági válsággal párosult a társadalmi, politikai válság. A gazdagok és szegények, rómaiak és italieusok, Róma és a provinciák közti ellentétek csak betetőzték azt az alapvető ellentétet, amely a rabszolgatartók ós rabszolgák közt tátongott. A válság „alulról" történő, forradalmi megoldása nem sikerült ; ezt példázta a szicíliai tömeges rabszolgafelkelések, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés kudarca. A válságot végül is az egységét megteremtő uralkodó osztály oldotta meg „felülről" a demokrácia elnyomásával, a katonai diktatúra bevezetésével. A császárság egységes államot hozott létre a laza római köztársasági (városi) szervezet helyén, s fokozatosan nivellálta Itália és a provinciák közti különbségeket. A tartományok — köztük a keletiek — gazdasági, társadalmi és politikai szempontból felemelkedtek Róma és Itália színvonalára, miközben persze ez a színvonal fokozatosan süllyedt. „A nivellálódásnak ebben a folyamatában rejlett a római birodalom haladó történeti szerepe, amennyiben így megkönnyítette az átmenetet a haladóbb gazdasági-társadalmi formációra, majd később lehetővé tette az európai nemzetek kialakulását." (19 — 20.. 1.) Mint ismeretes, Ranovics a nivellálásban látta nemcsak a római császárkor, hanem a hellénizmus lényegét is. Ez utóbbi nézetét a szovjet kritika elutasította. A római császárkorra vonatkozólag viszont Ranovicsnak — úgy véljük — lényegében sikerült bebizonyítania tételét. Kétségkívül a nivellálódás irányába hatott az ókori keleti társadalmakban a föld magántulajdon megteremtése, a régi rendi tagolódások felszámolása, a politikai-társadalmi élet elsorvasztása, az adóprés működése, a római igazságszolgáltatás tevékenysége. Szerzőnktől távol áll, hogy a nivellálás törvényszerűségét mechanikusan vagy sematikusan ábrázolja. Maga írja később, hogy „az általános mozgási törvényszerűségek az eleven valóság konkrét formáiban mutatkoznak. Ez pedig nem egyenes, hanem cikk-cakkban futó vonal." (41. 1.) Éppen azért Ranovics .megvizsgálja azokat a tényezőket is, amelyek időnként és helyenként a nivellálódás ellenében hatottak (27 — 28.1.), s elismeri azt, hogy a nivellálódás a római birodalomban sem érvényesült maradéktalanul, legkevésbé a későbbi bizánci birodalom alapjául szolgáló keleti tartományokban (3, 41. 1.). Az alaptendencia felismerése és kimutatása azonban okvetlenül helyes. Az egységes birodalom létrehozását, a népeket elválasztó régi társadalmi és létfeltételek ledöntését, a lakosság nivellálódását, az egységes nép kialakulását, vagyis mindazt, ami a császárságot a rabszolgatartó társadalom fejlődésének legfelsőbb fokává tette, nem a termelési mód megújításával érték el, hanem erőszakos eszközökkel. Ezek végül is teljesen kimerítették a termelőerőket, s zátonyra vitték a rabszolgatartó társadalmat. A bomlás legfontosabb kritériuma az, hogy a rabszolgatartó társadalom méhében a közvetlen termelők kizsákmányolásának új módszere érlelődik meg. Ranovics érdekes lapokat szentel az új, feudális társadalmi rend csírái, a colonatus, a patronatus, a rendi kötöttségek kialakulásának, a hadsereg átalakulásának (28 — 39. 1.). Róma azzal, hogy megteremtette az új társadalmi-gazdasági formáció előfeltételeit, egyben akadályává is vált a további fejlődésnek. Ezért arra volt kárhoztatva, hogy a parasztok, colonusok, rabszolgák és barbár népek együttes támadása elsöpörje a föld színéről. Ezután a kitűnően megírt összefoglaló fejezet után Ranovics sorra veszi a római birodalom egyes keleti provinciáinak történetét. A fejezetek felépítése általában azonos. Először tárgyalja a provincia-szervezés körülményeit, aztán a társadalmi-politikai viszonyok alakulását, a provincia gazdasági életét, majd végül az osztályharcokat és ideológiai jelenségeket. Ez a szerkesztési mód lehetővé teszi az egyes provinciákra vonatkozó gazdag konkrét tényanyag feldolgozását, az egyes provinciák fejlődésbeli sajátosságainak hű ábrázolását, a részletkérdések finom, árnyalt kidolgozását. De ugyanakkor bizonyos mórtékig lazává teszi a szerkezetet, kiszakítja a keleti provinciákat a nemzetközi kapcsolatok sűrű szövevényéből, s az egyéni sajátosságokon túlmenőleg nem tünteti fel azokat az általános jellemvonásokat, amelyek ezeket a területeket összefűzték a római hódítás előtt a hellenisztikus világ keretében, majd a római uralom alatt, sőt a nyugatrómai birodalom bukása után a kelet-római bizánci birodalom keretében. Ezt a szemléletbeli ós módszerbeli hiányt a végső összefoglaló fejezet (330 — 345. 1.) már csak rövid terjedelme és másirányú rendeltetése miatt sem pótolhatja. A római birodalom keleti területeinek meghódítását ós provinciákba való szervezését Ranovics kitűnően megvilágítja. Kimutatja, hogy a hellenisztikus államok meghódítása nem csupán ezek katonai hatalma meggyengülésének volt következménye, hanem annak az újabb forradalmi válságnak is, amelyben a hellenisztikus világ a II—I.