Századok – 1957

Szemle - L’idée d’église au XVIéme et XVIIéme siécles (Ism. Révész Imre) 382

SZEMLE 383-is szakadásra (sckisma) vezetett és az egész törekvés „összeomlott". — Megvan azonban már a reformáció előtt egy „spiritualista" egyházfogalom is, amely az egyházat lényegében „láthatatlan"-nak, tisztán szellemi közösségnek . (a „szentlélek" egyességének) tekinti. Ezt ugyan á katolikus egyház Wiclifnél, Húsznál és követőiknél mint „eretnekséget" elítéli és üldözi, de azért az egyházon belül is újra meg újra felüti a fejét (a ferencrend spirituális balszárnya, a Savonarola-követők stb.). Ezzel az egyházfogalommal áll kapcsolatban a „historische Verfallstheorie", amely az egyház történetéber az ős, „szellemi" állapothoz képest folytonos hanyatlást lát ós az „eszményi" egyházalakhoz való visszatérést csak egy nagy, végső megrázkódtatás útján, „eszkatológikus", világvég-váró szemlélettel tartja lehetségesnek. Ebbe a vonalba tartozik Dante, Savonarola és az ] 519-ben keletkezett „Onus ecclesiae" c. röpirat, amelynek talán Pürstinger Berthold ehiemseei püspök a szerzője : ez Joachim de Floris történetmisztikájából indul ki s a koldulórendek szegénység-eszményének megvalósításától várja az egyház üdvét. Még érdekes átmeneti, egyéni próbálkozások is vannak az egyházfogalom terén : Cusanus, a korát sok tekintetben megelőző bíboros (megh. 1464), akinek gondolkodásában erős természettudományos elemek vannak, antiskolasztikus beállítottsággal olyan egyházfogalmat próbál szintet ikusan megalkotni, amelyben nemcsak a kereszténységen belüli ellentétek oldódhatnak fel, hanem még a nemkeresztény nagy vallásalakok is közeledhetnek egymáshoz ós a kereszténységhez. Luther nemcsak a pápai mindenhatósággal, hanem a konciliurizmussal is élesen szembehelyezkedik: egyházfogalma kezdetben spiritualista („egyetemes papság"), később azonban beletörődik, hogy az egyháznak mégis csak kell adni külső szervezetet — ós ezt a világi hatalomra bízza ! Lutherrel és a reformációval szemben élesen felújul a pápai teljhatalomnak kurialista szellemű védelmezése. (Itt a referátum megemlíti azt az érdekes ós jellemző tényt, hogy most, legújabban, 1941—52-ben adták ki a „Corpus Catholicorum" c. vállalatban a „lutheri eretnekséget" verő „pörölyét" — „Malleus"-át 1524 — a pápai teljhatalmat elszántan védelmező Johannes Fabri konstanzi püspöki generál vikáriusnak, a későbbi bécsi püspöknek, aki a húszas évek elejétől a lutheri és a Zwingli-féle reformációnak egyaránt a legkeményebb ellenfelei közé tartozott, Bécsbe kerülte után pedig a magyar reformáció erőszakos elgátlására tett kísérletet az egyik úttörő magyar reformátornak, Dévai Biró Mátyásnak inkvizítori eljárás alá vetésével. Meggondolkoztató, hogy ilyen harmadrendű polémikus írók új kiadására, mint aminő ez a Fabri volt, éppen most van szükség a nyugati katolikus egyháztörténészek megítélése szerint !) A trienti zsinaton (1545—63) még felújulnak a kísérletek a konciliarizmus megmentésére, de inkább csak abban az alakban, hogy a püspökök igyekeznek maguknak minél több olyan joghatósági privilégiumot kicsikarni, amelyek révén ők adott esetekben a pápai teljhatalom hordozóiként tűnhetnek fel. Bellarmin bíboros, az ellenreformáció klasszikus jezsuita teológusa számol le azután elméletileg a konciliáris törekvésekkel — de úgy, hogy sem a szélsőséges papalistákat nem elégíti ki (mert ezek hibáztatják, hogy Bellarmin a pápának világi hatalmi téren csak potéstas indLecta-t tulajdonít), som a protestáns ellenpolémiát nem tudja elnémítani, sem a konciliarizmust úgy eltemetni, hogy az később — a gallikanizmusban és hasonló jelenségekben — megint fel ne támadhasson. Egyébként maga a trienti zsinat sem hozott végleges, dogmatikus jellegű döntést az egy házfogalom meg a pápai primátus kérdéséről. — A referátum annak megállapításával zárul, hogy a protestáns részről felkarolt „Vcrfallstheorie"-val való szembekerülés és vitatkozás a katolikus egyháztörténeti szemléletet is kitágította és annak számára jelentékeny új anyagot hozott (Panvinius és különösen Baronius, szemben a protestáns „Magdeburgi Centuriák"-kal). Jedinnek, aki nyilván katolikus szerző, ez a referátuma jellegzetesen mutatja a társadalom-, gazdaság- és politikatörténettől elszigetelt, tehát a tudományos történelmi gondolkozás és vizsgálódás alapkövetelményével sem számoló „egyháztörténetírás" minden ldbáját. Egyetlenegy szót sem hallunk arról — legföljebb itt-ott, mellékesen találunk rá célzást —, hogy az ,,egyházfogalom"-nak ezekben a változásaiban mily nagy, részben még a felszín alatti, de részben már felszínre tört társadalmi átalakulások tükröződnek. Még érintőleg sem találunk kísérletet arra, hogy elemzés alá kerüljenek a társadalom anyagi valóságának azok az erői, amelyek a XIV—XVI. században egymással birkóznak : rendi feudalizmus, mely folyton anarchiába csúszik, központosító fejedelmi hatalom, amely az abszolutizmus felé tendál s részben már a kapitalizmus előőrsére, a kereskedelmi tőkéből meggazdagodó városi polgárságra is támaszkodik ; fokozódóan kizsákmányolt és folyton forrongó parasztság, amely a maga teljes szervezetlenségében is időnként félelmes erőt képvisel, kivált ha az elégedetlen kispolgári és a proletariátus előképének tekinthető városi plebejus elemekkel is szövetségre tud