Századok – 1957

Szemle - Mollat M.–P. Johansen–M. Postan–A. Sapori–Ch. Verlinden: L’économie européenne aux deux derniers siécles du moyen-âge (Ism. Mályusz Elemér) 376

SZEMLE 381-táraiból vagy régebben vagy az elmúlt évtizedben az Országos Levéltárba kerültek, közzétenni, a városi adójegyzékek és számadáskö'nyvek kiadására pedig a szlovák és esetleg a román történettudománnyal szövetkezve megtenni a lépéseket. Sajnos nem nagy az az anyag, amelynek közzététele a mi feladatunk volna, egy-két kötetbe beleférne, viszont ez egyenesen nélkülözhetetlen forráskiadvány lenne. A XV. század harmincas éveitől kezdődően eleinte csak elszórtan tűnne fel a kötetben égy-egy elszámolás, jegyzék s csak a század utolsó két évtizedében növekednék számuk, a Mohács előtti negyedszázadból viszont évről évre gyarapodnék tömegük. A legkülönbözőbb árufajták—gabona és hús, fűszeráru, vas-, bőr-, szövetáruk — piaci árai, munkabérek — napszámosé és mesteremberó egyaránt — tűnnek fel lapjaikon, úgy, amint mezővárosok piacain a nagybirtok rendelkezésére állottak. Egy-két kötet szinte alapvető megállapít ásókra képesítene s máig nem jutott el történettudományunk még a kiadásnak a tervéig sem! A városi adókönyvek ós számadások közzétételének kötelessége voltaképpen csak Sopron város esetében terhelhet bennünket, aminek Házi Jenő elismerést érdemlő munkája után nem is volna nehéz eleget tenni, a szlovák történettudománnyal azonban hasznos volna megtalálnunk az együttműködést főleg Pozsony, Kassa, Eperjes, Bártfa hasonló emlékeinek megismertetése terén. Ha Hamburg hatalmas kötetekben kiadjá számadásait, a mi történettudományunk is törődhetnék azzal, hogy ne maradjon le a versenyben s folytassa azt a kezdeményezést, amelyet a polgári történészek — Fejérpataky és Kováts Ferenc — megkezdtek. E viszonylag nagyobb vállalkozás mellett szükséges volna a gazdasági élet fejlődésének egyes részletproblémáit hosszabb-rövidebb tanulmányokban feldolgozni. Ilyesféle kívánalmakkal szemben ellenvetés gyanánt azonnal fel szokott hangzani az elodázást jelentő sajnálkozás : egyetlen történeti folyóiratunktól, terjedelmének korlátozottsága miatt, nem várható ily szaktanulmányok közlése, tehát — folytathatnók az el nem mondott megnyugtatást —- nem is érdemes munkához látni. Azt hisszük, volna megoldás, amely átsegít a nehézségeken. Úgy látjuk, hogy olasz, francia, belga jónevű történészek egyáltalán nem ragaszkodnak ahhoz, hogy tanulmányaik feltétlenül akadémiai s hasonló tekintélyű kiadványokban jelenjenek meg, hanem átadjak azokat oly folyóiratoknak, amelyek — címük után ítélve — gyakorlati jellegűek. Ha a Revue de la Banque, Moneta e Credito, La Főire hasábjainak igénybevételét nyugati kollégáink nem tartják oly engedménynek, hogy miatta szégyenkezniök kellene, talán mi is kísérletet tehetnénk hasonló jellegű folyóirataink szerkesztőségeinél. A Századokra csak az a feladat várna, hogy gyors és gondos bibliográfiai szolgálatával feljegyezze a szétszórtan megjelenő közléseket s így ezok felhasználását megkönnyítsó. Ha azután sikerülne megtalálni annak a módját, hogy a tanulmányok eredményei határainkon túl is ismeretesek legyenek, öt év múlva, a következő kongresszus referátumai mai munkánkról és múltunkról egyaránt eredményesebben számolhatnának be. Végül —- párhuzamosan saját célldtűzésű forráskiadványaink és tanulmányaink megjelentetésével — állandóan figyelemmel kell kísérnünk a magyar tárgyú vagy vonatkozású külföldi munkákat, hogy kiegészítő, helyesbítő megjegyzéseinkkel belekapcsolódhassunk az általánosabb problémák megvitatásába is. Ilyen együttműködésié léptennyomon alkalmunk nyílik, amint ezt G. Novaknak a kongresszusi tanulmányok közt olvasható dolgozatával (L'autonomic et l'économie des villes dalmates vers la fin du Moyen-Äye. Rel. VII., 239—242. 1.) illusztrálhatjuk. Az értekezés helyesen jellemzi a dalmát városoknak Kálmán király által biztosított s a magyar uralkodók alatt zavartalanul élvezett igen széleskörű autonómiáját, amelynek ehsmerésére Velence soha nem volt hajlandó, hasonlóképpen a polgárságnak a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem terén kifejtett tevékenységét. Téves azonban megállapítása, hogy a városok egymástól teljesen elkülönülve éltek. Csak a XH—XIII. században volt ez a helyzet. A XIV. század végén már félre nem érthető jelek mutatják, hogy a városokat az államhatalom egységbe foglalta s ezek maguk is részt vettek az összetartozásukat kifejezésre juttató szerv tevékenységében. Ismeretes, hogy 1397 elején Zsigmond a Zara és Pago közt kitört viszályt Kninben megvizsgálva, itt nemcsak prelátusokkal, bárólikai és nemesekkel, hanem dalmát-horvát városi kiküldöttekkel is tanácskozott ítéletének meghozatala előtt, az évvégén pedig felszóhtotta valamennyi dalmáciai várost, hogyküldjékeí képviselőiket Zengbe arra a tanácskozásra, amelyet személyesen szándékozott vezetni. Az ilyesféle jelenségek egységesülési folyamatnak a bizonyságai. Igaz, a király kezdeményezését hangsúlyozzák, az uralkodó azonban csak már meglevő tendenciákra támaszkodhatott. A rendiség, Magyarországon s szerte egész Európában az államhatalom támogatásával alakult ki, ennek szerepe azonban csak a siettetés, mert az önállóságra és egységesülésre törekvő elemek segítsége nélkül is előbb-utóbb egymásra találtak volna. A fejlődés iránya Dalmáciában a városokat vezette egy központ felé. A magyar állam elősegítette, hogy Dalmácia