Századok – 1957

Szemle - Mollat M.–P. Johansen–M. Postan–A. Sapori–Ch. Verlinden: L’économie européenne aux deux derniers siécles du moyen-âge (Ism. Mályusz Elemér) 376

380 SZEML H) véljük, hogy oly hirtelen feltörő jelenségekkel kerülhettek szembe, amelyek egyik pererői a másikra áthúzták tervezgetéseiket. Történetirodalmunkban általában megvan a hajlandóság, hogy hazai fejlődésünket túlságosan egyenletesnek, a termelőerők növekedését szinte teljesen zökkenőmentesnek képzelje el, az akadályok között pedig a feudális anarchia, a parasztság kizsákmányolása s a háborús pusztítások mellett kevés teret engedjen annak a hatásnak, amelyet nyugati szomszédaink országunkra mint velük kapcsolatban álló fogyasztó és termelő területre gyakoroltak s még kevésbé számol gazdasági válságaiknak hozzánk is eljutó következményeivel. Azt hisszük, hogy a fejlődés egyenletességét időnként megszakító visszaeséseket fokozottabban figyelembe véve, hatásukat megállapítva, lemérve a magyar állapotok rajza csak nyerne elevenségében. A részletkérdések megoldása terén teendőink egyrészt, mint már elöljáróban jeleztük, a referensek ismételt sajnálkozásaiból és azon utalásaiból bontakoznak ki, hogy az összképet nem érzik teljesnek a magyar viszonyok ismerete nélkül, másrészt az olvasás közben bennünk lépten-nyomon feltámadó felismerésből, hogy a más országok középkori gazdasági életében regisztrált jelenségekkel egyezőket vagy hozzájuk hasonlókat a mi történetírásunk is már vagy leírt vagy képes volna azokat számbavenni. Milyen szerepe volt Magyarország gabonakivitelének Európa ellátásában s mily mértékben volt ugyan-akkor a déli és nyugati szövetek vásárlója, ezek út ja hol vezetett, halljuk ismételten a kérdést. A feleletet, úgy véljük, részben már ma is meg tudnók adni eddig ismert adataink tolmácsolásával. Ugyanakkor sóbányászatunk igen jelentős teljesítményeinek és szervezetének leírásával jól tudnók pótolni a nyugati kutatás egyoldalúságát. Ott az elmúlt években csak a tengeri só kitermelésével foglalkoztak. Bor-, valamint ló- és marhakivitelünk irányainak feltárásával pedig a közeli s távolabbi szomszédainkhoz fűző kapcsolatokat ismertethetnék. Az eredményes válaszolásnak és felvilágosításnak azonban két előfeltétele van. Egyrészt gondosabban kellene figyelembe vennünk a már feltárt kútfőket, sőt megállapításokat, másrészt gyarapítani kellene — forráspublikációkkal és kisebb-nagyobb részlettanulmányokkal — könnyen felhasználható anyagkészletünket. Az első vonatkozásban kevés volna, ha beérnők a magyar polgári történettudomány eredményeivel. Sokkal gondosabban, mint bármikor a múltban fel kellene kutatnunk és számontartanunk a külföldi történetirodalom magyar vonatkozásait. Mivel ezt a munkát mindig elhanyagoltuk, évtizedek mulasztása vár jóvátételre. Nem kétséges, hogy az elmúlt öt év publikációit is érdemes volna átlapozni, mert bizonyára nem alap nélkül jegyezték fel referenseink, hogy a brabanti vászon 1390-től kezdve eljutott Magyarországig, Litvániáig s az is valószínűnek látszik, hogy a belgiumi gazdaságtörténeti forráskiadványok, amelyek tömegéből csak a legismertebbet, a G. Espinas—II. Pirennefélének (Recúeil de documents relatifs ä l'histoire de l'industrie drapiere en Flandre) folytatását (II/l. Bruxelles, 1951) emeljük ki, tartalmaznak bennünket érdeklő adatokat. Az olasz levéltárakból ugyancsak számíthatunk forrásanyagunk gazdagodására. Annál is inkább, mert az olaszországi kutatás jóformán még csak most jutott el a XIV—XV. századi kereskedőházak magánlevéltárainak számbavételéig és kezd gondolkozni példátlanul gazdag forrástömegük publikációján. A méretekre jellemző, hogy a Datini-háznak a levéltára a két század fordulójáról félmillió iratot őriz. Igaz, itt magyar vonatkozású feljegyzést nem igen remélhetünk, mivel — legalább eddigi ismeretünk szerint — a Datinieknek nem volt kapcsolatuk hazánkkal, annál inkább várható azonban ilyen a Mediciek 1397-től 1450-ig terjedő azon három titkos számadáskönyvében, amelyek csak < az imént lettek ismeretesek és még kiadásra várnak. Bár figyelmes és sok időt igénylő munkát kíván a külföld által feltárt anyag magyar vonatkozású részeinek számbavétele, ezzel nem érhetjük be. További kötelességünk, amelynek teljesítését az európai történettudomány magától értetődően tőlünk várja, elsősorban a birtokunkban levő levéltári források közzététele, illetőleg értékesítése. Anyagkészletünket, amelyre történetírásunk támaszkodhatik, egyre növelnünk kell, legalább oly mórtékben, amint egész Európában — népi demokratikus és kapitalista országokban egyaránt — szokásos. Nem elég ugyanis új szempontokat felvetni és új szemléletet meghonosítani, hanem a modern konstrukciókba a régóta ismert adatok mellé most feltártakat is be kell építeni. A legsürgősebb teendőnk a Mohács előtti évszázad gazdasági jellegű feljegyzéseinek közzététele volna. Abból a sajnálatos tényből ugyanis, hogy nekünk nincsenek oly összefüggő számadássorozataink, amelyekből a termelés, az árucsere és a. fogyasztás egyegy vidéken meg volna állapítható, egyáltalán nem következik, hogy elszórt emlékeinket ne gyűjtsük össze, ne publikáljuk és ne dolgozzuk fel. Ellenkezőleg, nagyon is szükséges volna mindazt a dézsma- és adójegyzéket (tized, lucrum camere, subsidium, dica), továbbá uradalmi számadáskönyv töredéket, amelyek nagybirtokos családaink levél-