Századok – 1957

Szemle - Mollat M.–P. Johansen–M. Postan–A. Sapori–Ch. Verlinden: L’économie européenne aux deux derniers siécles du moyen-âge (Ism. Mályusz Elemér) 376

SZEMLE 379-valósításakor volt. A jobbágy számára a változás azonban csak egy időre jelentette terheinek csökkenését. A földesurak megtalálták a módot, hogy szolgálmányának eredetileg dénárokba^ megállapított részét értékálló pénzben fizettessék meg vele. Az aranyforintnak a belső, hazai forgalomban elterjedése tette ezt számukra lehetővé. Ha tehát, amennyire emlékszünk, jobbágyszolgáltatásokról szóló XV. századi okleveleinkben az aranyforint egyre sűrűbben fordul elő s a dénárokat szinte teljesen kiszorítja, a változás mögött a földesúri érdek győzelmét ismerhetjük fel. Ez a feltételezés kutatási lehetőségeket tesz szabaddá. Nem mindegy ugyanis, hogy a jobbágy meddig élvezte az ezüstpénz értékének csökkenéséből származó előnyöket. Vajon csak néhány évig tartott, amíg a földesurak rájöttek, hogy van lehetőség az érdekeik védelmét szolgáló változtatásra, talán a jobbágyság egész generációi jutottak időlegesen jobb helyzetbe? Azt is érdemes továbbá megvizsgálni, hogy azokkal az országokkal szemben, amelyekben a feudális terhek ezüstpénzben voltak megszabva — ilyen volt pl. Szászország —, a hazai jobbágyságnak nem jelentett-e különös hátrányt, hogy az aranyforint elterjedtsége módot adott a földesúr és az állam iránti fizetési kötelezettségeinek átalakítására. Arra vonatkozólag ugyanis, hogy az állam szintén aranyforintban kívánta a lucrum camere-t, határozott bizonyítékot szolgáltat az 1447. évi 26. tc., amely a fizetést folyó pénzben szabja meg, s tiltja aranyforintban követelését. Ez a tilalom azonban csak időleges eredménnyel járhatott, mivel 1460-ban Mátyás a kamarahasznát öt telkenként egy aranyforintban állapította meg (Dl. 44.936.). Kétségtelenül azért így, hogy ne ezüstben, hanem aranyban kaphassa meg az adót. A további kérdéseket még hosszasabban ölthetnők egymásba, de talán ennyi is elég annak megmutatására, hogy a minél több oldalú vizsgálat egyáltalán nem csökkenti, hanem — ellenkezőleg — növeli a társadalmi fejlődés nagy törvényeinek hitelét. Csak attól kell óvakodnunk, hogy kutatásainkat, mihelyt az elmélet által megszabott törvényekhez igazodó jelenségeket tárnak fel, sietve lezárjuk s eredményeinket idő előtt általánosítsuk. A történelmi vizsgálódásnak mindenkor beláthatatlan lehetőségei lesznek, de csak akkor, ha megállapításainkat hipotetikus értékűeknek tekintjük még abban az esetben is, ha látszólag teljesen igazolják a fejlődés törvényszerűségeit. Ebben a vonatkozásban szintén mintaszerűnek mondhatjuk Malowist felfogását. Fejtegetései, amelyeknek a lengyelországi második jobbágyság keletkezésére vonatkozó részeire, mivel zömükben már a XVI. századról szólnak, nem térhetünk ki, mindenki számára megszívlelésre érdemesek. Nem szándékunk, mert nem is lehet az, hogy a referátum minden részletét elemezni és hasznosítani próbáljuk. Igazi értékesítéshez úgy sem elég a másodkézből vett összefoglalás ; ahhoz, hogy a tanulság gyümölcsöző legyen, magukat az eredeti munkákat kell átolvasnunk. Nem kétséges, hogy van néhány jelentős alkotás, amelyeket részleteredményeik és szerzőik egyénisége egyaránt áttanulmányozásra ajánlanak. M. Bloch: Les caractéres originaux de rhistoire rurale frangaise második kiadása (Paris, 1952) és B. Graradnak nálunk szintén ismert L'agriculture au Moyen-Age, de la fin de l'Empire romáin au XVIémc

siécle (Paris, 1950) c. könyve mellett főleg A. Sapori: Le marchand italien au Moyen-Age (Paris, 1952) és R. de Roover két könyve : Money, Banking and Credit in Mediaeval Bruges (Cambridge Mass., 1948), The Medici bank, its organisation, management, operations and decline (New York—London, 1948) látszanak ilyeneknek. Mindezekből s a nyugati világ polgári gazdaságtörténeti kutatásaiból megfontolásra leginkább érdemes tanulságnak azt a megállapítást véljük, hogy a két évszázad élete nem nélkülözte a kríziseket. Ezek egyikének Barcelonában megmutatkozott jelenségével R Gw&eranek a kongresszuson bemutatott tanulmánya (La crisis financiera de 1381 en la Corona de Aragón. Rel. VII., 236—238.1.) külön is foglalkozik. Bár előadása elsősorban a helyi eseményeknek s azok közvetlen előzményein kívül inkább a következményeknek az ismertetésére szorítkozik, az általános összefüggésekre is némi fény vetődik. Az egyik legnagyobb barcelonai bank bukását ugyanis nem egyszerűen a kincstárnak bőkezűen nyújtott előlegek és az érte vállalt kezességek okozták, hanem az a körülmény, hogy a biztosítékul lekötött állami jövedelmi források nem hozták meg a remélt jövedelmet. Bármily tanulságos az egymást követő bankcsődök hatásának ismertetése — a király kénytelen volt patrimoniális birtokainak jelentős részét eladni, a katalán kereskedelmi tőke óvatosan visszahúzódott az állami üzeletektől s helyét uzsorásoknak meg külföldieknek engedte át — a probléma lényege felől : mily mértékben csökkentek 1381-ig az állami jövedelmek, nem nyerünk felvilágosítást. A dolgozat eredményei magyar vonatkozásban így is hasznosíthatók. Eddig tanácstalanul forgattuk azokat az okleveleket, amelyek az Anjou-kor végén, majd később is kamarabérlők rosszul sikerült vállalkozásairól, vagyonuk lefoglalásáról adtak "szűkszavúan hírt. Érthetetlen volt számunkra, hogyan tévedhettek oly nagyot a gazdasági helyzet megítélésében éppen azok, akik kitűnő szakembereknek számítottak s előzőleg jól is kerestek vállalkozásaikon. Ma úgy