Századok – 1957
Szemle - Movimenti religiosi populari ed eresie del medioevo (Ism. Váczy Péter) 371
372 SZEML H) különíthetők el a népi mozgalmaktól, ésszerűnek látszott az eretnekség és a laikus jámborság kérdésének együttes vizsgálata. így adódott a vitaanyag felosztása a következőképpen: 1. Étienne Delaruelle (Institut catliolique de Toulouse): La pieti popolare nel secolo XI (300—-332. 1.); 2. Movimenti religiosi popolari nel periodo della rijorma della Chiesa (333-—356. 1.) Rajjaello Morghen, római egyetemi tanár tollából ; 3. Herbert Grundmann münsteri egyet, tanár : Eresie e nuovi ordini religiosi nel secolo XII (357—402. 1.); 4. Luigi Salvatorelji egyet, tanár, Róma : Movimcnto francescano e gioachimismo (403—448. 1.); 5. E. Delaruelle: L'injluence de Saint Francois d' Assise stir la picté populaire (449—466. 1.); 6. La mistica tedesca nei suoi riflessi popolari: il Beghini&mo H. Grundmann tollából; 7. Reginald R. Betts londoni egyet, tanár: Oorrenti religiose nazipnali ed ereticali dalia fine del secolo XIV alia metá del XV (485—513. 1.); 8. La pietá popolare alia fine del Medioevo, ugyancsak Delaruelle-tői (515—537. 1.). E tanulmányok közül az 1., 5., 8. francia, a 2., 4. olasz, a 3., 6. német és a 7. angol szövegű. Ismertetésünk csak a három elsőre terjed ki. A „népi vallásos mozgalmak" fogalmát Delaruelle oly módon határozta meg, hogy alája a királyon kívül az egész laikus társadalom, tehát a nemesség is tartozik. Félreértések elkerülése végett majdnem helyesebb lett volna laikus jámborságról beszélni. A királyt felkenésc (amely a XI. századig szentség számba ment) és quasi episeopus szerepe, az egyházigazgatásban kiemelte a laikus társadalomból, amelyben valójában továbbra is élt, úgyhogy mintegy a két világ kőit, sőt fölött állt. Jól tette Delaruelle, midőn a királyt vizsgálatából kirekesztette ; az invesztitúra-harc után azonban a király is csakúgy világi, mint a többi nemes. Manegold von Lautenbach képes volt már a disznópásztorral összevetni. Delaruelle a finom elemzők és a kellemes stiliszták fajtájából való ; a nagy távlatokat nem keresi, de mindig okos és meglepően olvasott. Járatos a modern történetírás módszereiben is. Milyen elővigyázatos kutatónak mutatkozik be, midőn számításba veszi a fennmaradt forrásanyag klerikális jellegét — egyháziak írnak lenézett illitterati világiakról! —, s-midőn hajlandó sötétenlátóknak elnevezni a világiakról adott jellemzéseket (314. 1.)! De a feladat nehéz : a forrásanyag szétfolyó, az előtanulmányok hiányoznak. S noha sok okosat hallunk tőle erről és arról : a pogányság további nyomairól, a csodák utáni szomjról, mágikus praktikákról és ordaliákról, a szentek kultuszáról és ereklyéiről, Krisztus és Mária változó ikonográfiájáról stb., alapjában véve'továbbra sem tudjuk, miben állt a laikus társadalom jámborsága, vallásos érzülete a X—XI. században. Ha keressük a félsiker okát, a következő eredményre jutunk : a laikus jámborság jól meghatározható a XH. századtól kezdve, mert, az egyházitól könnyen elkülöníthető érzület és mozgalom, különösen a devotio moderna korában ; a középkor első századaiban azonban meghatározhatatlan, mert csak-egyfajta : egyliázias kereszténység volt. Nagyon helyesen állapítja meg Delaruelle mindjárt dolgozata elején (310. 1.), hogy az általa tárgyalt korszakban nem lehet elképzelni kereszténységet egyház, pap, liturgia és szentségek nélkül, s hogy nyoma nincs az antiklerikalizmusnak. A vallás liturgikus, a hivő lélek Istennel a mise formájában találkozik, a misét viszont a pap celebrálja, kezébenaz üdvöt adó szentség ós az oldó-kötő hatalom. Elképzelhetetlen a X—XI. században, de előbb is, hogy az igazi hívő az egyházon kívül és a pap megkerülésével, mintegy privatim, elbeszélgessen istenével. Ilyenformán bajos laikus jámborságról olyképpen értekezni, mintha az különböznék a pap jámborságától. Nyilvánvaló, Dclaruelle-nek először tisztáznia kellett volna a korszak egyházfogalmát, mélyebben át kellett volna értenie a szkolasztika előtti keresztény gondolkodást ahhoz, hogy helyes távlatot kapjon témájához. Akkor nem beszélne a csodákról, az istenítéletekről úgy, mint népies, kissé pogány dolgokról. Nem jut eszébe, hogy a hívő abban az időben másképp, mindenesetre nem a természettudomány teleszkópján át nézett a természet világára. A csoda természetes volt, a teológus és az egyszerű paraszt egyaránt hitt Isten közvetlen gondoskodásában és kegyelmében. iSppen ilyen esetek, mint a Delaruelle-é, világítják még az egyetlen helyes módszer útját : a kort nem előítéleteken át, hanem a korból magából kell megismerni. R. Morghen és H. Grundmann tanulmányai már az eretnekmozgalmak világába vezetnek. Amit Delaruelle tanulmányával kapcsolatban a történeti módszerről elmondtunk, az különösen fontos szabály az eretnekmozgalmak kutatója számára. Maguk a korabeli források se titkolják, hogy az egyes eretnekségek idők folyamán nagy átalakulásokon mentek át. Amit a mozgalom kezdetén hirdetnek, az mássá alakul, elvész, vagy háttérbe szorul egy-két évtized múlva. Az eretnekségek roppant bonyolult szövevényébe csak úgy lehet belelátni, ha a fejlődés egyes szakaszairól pontos felvételt készítünk. Az ilyen kutatómunkának mindeddig két nehézsége volt: a forrásanyag elégtelen
