Századok – 1957

Szemle - A középkori állammal kapcsolatos előadások (Ism. Kubinyi András) 365

368 SZEML H) negatívan értékelte. Percy Ernst Schramm volt az, aki 1929-ben megjelent idézett művében legtöbbet tett átértékeléséért. Okleveleinek kifejezéseiből politikai programot olvas ki, jogigényt a pápaság irányában és távolabban más országok egyházi és állami viszonyai rendezésére. Ennek alapján hozzálátott a német történettudomány a császár lengyel és magyar politikájának felülvizsgálatához. Elsősorban Albert Brackmann foglalkozott számos tanídmányában ezzel a kérdéssel. Az új elmélet lényege az, hogy a császár mind Lengyel-, mind Magyarországon átengedi a fejedelmeknek az egyházak alapítását, akik közül az egyiket patríciusnak, a másikat királynak nevezi ki. Ezáltal ugyan függetleníti Németországtól, de a Birodalom alattvalójává teszi őket, hűbérjogot nyer felettük. Lényegében Holtzmann is, de különösen a vitában régebben is résztvevő Mathilde Uhlirz ezt az álláspontot vallja. A magyar történetírás részéről először Váczy Péter bírálta Brackmannt az AECO 1939-es évfolyamában megjelent ismertetésében. Nem fogadta el a császár servus apo tolorum címéből levont következtetéseket, és tagadta bárminemű szerepét Magyarország irányában. Azonban osztotta Brackmann-nak a lengyel politikára tett megjegyzéseit. Brackmann válaszára Deér Józsej reflektált az AECO 1942-es évfolyamában megjelent Die Entstehung des ungarischen Königtums c. tanulmányában. Lengyelország irányában ő is elfogadja a német elméletet, de élesen hangsúlyozza, hogy Magyarország esetében nem ez történt, mert a koronát a császártól függetlenül eljáró pápa küldte. III. Ottó megítélésénél több vonást különböztethetünk meg. Kétségtelenül van uralmának bizonyos egyházi jellege, szorosan együttműködött Áurillac-i Gerberttel, volt tanítójával, a későbbi II. Szilveszter pápával. A császár (és német környezete, amelynek szerepére épp Uhlirz mutatott rá egyszer) észrevette, hogy a szokott durva agresszió a kialakuló lengyel és magyar állammal szemben nem sokra vezet, nincs ereje velük szemben, hiszen Rómában is felkelésekkel kellett megküzdeni. Viszont biztosítani kellett az olaszországi zavarokban elmerült birodalom határait is irányukban. Így a régi helyett új módszerhez folyamodtak, amely egyaránt szo gálta a birodalom védelmét, és reményt nyújtott hatalma kiterjesztésére. kelet felé. Ezért adta a patriciusi jelvényeket, küldte a koronát, tette lehetővé egy önálló egyházi szervezet kialakítását, a fejedelmeket pedig családi kapcsolat okkal is igyekezett magához láncolni. Befolyását a zömében német térítő papság is alátámasztotta volna. Ezáltal elejét vehette annak is, hogy Bizánc részéről hasonló lépések történjenek. Mindez pedig jogalapot jelenthetett a birodalom későbbi politikájára. Ez a kérdés egyik oldala, amit a németek hangsúlyoznak. Ezzel szemben a kialakuló államoknak is érdekében állott az egyházszervezés, hiszen a feudalizmus fejlődésében az egyháznak komoly szerepe volt. Ez az irányzat fejedelmeik elismerését is jelentette, a gyakorlatban pedig nem eredményezett hűbéri függést. Végül marad a pápa szerepe : ő valóban jóváhagyta és támogatta a császári politikát, hiszen ez neki inkább érdekében is állott. Később tényleg a pápai befolyásnak nyújtott lehetőséget. Összegezve : Holtzmann-nak nincs igaza, midőn Ottó politikáját egy egyházi szemléletű császárság politikájának tekinti, valóban itt is a német feudális uralkodó osztály érdekeiről volt szó. Ijhlirzék is tévednek azonban, mert ezek az országok nem léptek be ezáltal a birodalom keretébe, nem adták fel függetlenségüket. Nincs itt helyünk a források alapján a vita összes pontjaira kitérni, sem pedig III. Ottó római politikájával foglalkozni, mivel azonban a nyugat-német történetírásban ez a kérdés újra jelentőséget nyert, szükséges volna immár a teljes irodalom ós forrásanyag felhasználásával újra állást foglalni úgy a németekkel, mint pedig esetleg azok egykori szcllemtörtéríész magyar ellenfeleivel szemben. Holtzmann szerint a császárság történetében az invesztitúraharc jelent nagy cezúrát, és a középkor történetében ezt az egyik legjelentősebb korszaknak kell értékelni. Ebben persze van sok igazság. Holtzmann azonban szellemtörténeti alapon igyekszik megközelíteni a kérdést, nem említi meg azokat a gazdasági-társadalmi okokat, amelyek akár a clunyi reformmozgalom (vö. Ernst Werner: Die gesellschaftlichen Grundlagen der Klosterreform im 11. Jahrhundert, Berlin, 1953. 17. 28. 1.), akár az invesztitúraharc, akár a kereszteshadjáratok megindulásához vezettek. A gazdasági alap helyett teljesen szellemtörténeti síkon a fiatal germán-román népek önálló szellemi tevékenységre ébredéséből, az antik hagyományok feléledéséből vezeti le ezeket. A továbbiakban hasonló módszerekkel értékeli a XII—XHI. század császárságát. Politikai felfogása itt nyilvánul ki a legvilágosabban. Igen sok vitatható tételt találunk ebben a részben is, de csak arra szeretnénk rámutatni, hogy a németek keleti kolonozációjával kapcsolatban nem mutat rá annak belső gazdasági okaira, hogy mivel magyarázható az a tény, miszerint Németországból