Századok – 1957

Tanulmányok - Mátrai László: Az anyag szerkezetének atomista felfogása a XVII. századi magyarországi filozófiában 145

146 MÁTKÁI LÁSZLÓ történeti, vagyis ha a hozott eszmék itthoni hatását a magyar társadalom fejlődésének konkrét összefüggéseiben tudja ábrázolni, akkor a hazai filozófia historikusa be is fejezte feladatát. Mindezek ellenére azt kell mondanunk, hogy a befejezettség csak látszólagos lehet, mert egy igen lényeges további feladatról, s hozzá sajátosan hazai feladatról, megfeledkezik. Mert nem csupán a hazai fejlődést jellemzi, hogy mikor milyen eszméket fogad be, hanem ezeknek az eszméknek eredeti társadalmi funkciójára is igen jellemző új adat, hogy mikor és hol tudnak elterjedni. Ebben áll a nemzeti filozófiatörténet nemzetközi jelentősége és ez az a további, új feladat, mely a hazai filozófiatörténet megírása után még megoldásra vár és csak (vagy elsősorban) általunk megoldható. Hogy a filozófia polgári történészei erről a szempontról megfeledkeztek, az könnyen megérthető : akár a történeti relativizmus talaján állanak (mint pl. Dilthey), akár valamely konkrét idealista rendszer szemszögéből (mint pl. Windelband), dogmatikusan értékelik a múlt filozófiáját, — mindig főképp a filozófusok tanításai érdeklik őket s nem vizsgálják az eszméknek sem eredetét, sem hatását. Ha emellett a „hatástörténet" (Nachgeschichte) műfaját — különösen a XIX. század végének pozitivistái — néha művelik is, ez a hatástörténet csupán a filológiai, tantörténeti felszínen marad, de nem hatol a mélyebb históriai rétegek vizsgálatáig. Ez a „tantörténeti" jelleg jellemzi egyébként az egész polgári filozófiatörténetet is, hiszen — életrajzokat és szellemtörténeti konstrukciókat nem számítva — csak arról esik benne szó, hogy ki, mikor, mit tanított s e tanítás hogy viszonylik mások tételeihez. Mindez még „tantörténeti"-nek is csak idézőjelben nevezhető, hiszen aligha több a tényleges, reális filozófiatörténet sápadt logikai csontvázánál. A polgári történetíróknak az a közismert hibája, hogy a tényleges történelmet királyok, hadvezérek és nagyemberek történetévé degradálják — mutatis mutandis a filozófiatörténetben is előbukkan abban a formában, hogy csupán a legnagyobb filozófusok legjellegzetesebb tanításait tekintik mérvadónak egy-egy korra nézve és így olyan fiktív filozófiatörténetet konstruálnak, mely a tényleges történelemhez képest (és benne a kor tényleges filozófiai életéhez képest) legalább ötven esztendővel „siet", vagyis egy későbbi történelmi-társadalmi helyzetre nézve lesz ténylegesen jellemző. Ezzel persze éppen az vész el a filozófia tényleges történetéből, ami számunkra a legfontosabb : nevezetesen az a különbség, feszültség és küzdelem, ami fennállt a kor hivatalos filozófiája és a nagy filozófusok tanai között. Innen van azután az, hogy a filozófiatörténet polgári tankönyvei idillikus képet adnak elénk, ahol minden új gondolat a maga puszta logikai súlyánál fogva szabadon érvényesül s ahol komoly harcnak, küzdelemnek nyoma sincs. Ilyen idillikus konstrukciója pl. a polgári filozófiatörténetnek, hogy az újkori filozófia fejlődésének legfőbb lényege az, hogy az angol empirizmus „vonala" (Bacon, Hobbes, Locke, Hume) és a francia eredetű racionalizmus (Descartes, Spinoza, Leibniz) Kantban összefut. Hogy Hobbes egyáltalán nem tekinthető Bacon egyszerű követőjének, vagy hogy Descartes dualizmusa összeférhetetlen mind Spinoza materializmusával, mind Leibniz idealizmusával: mindezek a súlyos történeti és logikai érvek figyelmen kívül maradnak a fenti konstrukcióban, mely csupán a kanti kriticizmushoz vezető tantörténeti „vonalakat" hajlandó tudomásul venni. Ha valahol, úgy a kelet-európai népek filozófiatörténetében csalhatatlanul kiderül az az általános érdekű tanulság, hogy az ilyetén idillikus tan-