Századok – 1957

Tanulmányok - Mátrai László: Az anyag szerkezetének atomista felfogása a XVII. századi magyarországi filozófiában 145

AZ ANYAG- SZERKEZETÉNEK AT0MI8TA FELFOGÍSA 147 történeti szemlélet, a maga deszkriptív-ismertető módszerével, teljesen alkalmatlan a filozófia tényleges történetének hiteles elemzésére és ábrázolására. És fokozott mértékben áll mindez éppen a XVII. századra, melyet a polgári filozófiatörténet általánosan a „nagy rendszerek korának" nevez, mintha e viharos évszázad egyéb sem lett volna a gondolkodók számára, mint éppen a nagy átfogó rendszerek megalkotásához szükséges béke, emberség és összhang. E század a mi tájainkon Jessenins (Jeszenszky) János mártírhalálával kezdődik és Bayer János gályarabságra hurcolásával végződik. Közben a legkiemelkedőbb gondolkodók Gomenius Ámos, aki kora ifjúságától kezdve hazátlan száműzött és Apáczai Csere János, akit a vártornyából igér letaszítani a nagyságos fejedelem. A század folyamán hol a török, hol a német dúlja fel rendre a tudomány tűzhelyeit, a városokat s a Habsburg hódítók megjelenése szigorúan együttjár a jezsuiták felbukkanásával, akik kegyetlenül elvégzik a maguk „lélekmentő" munkáját a kultúra terén is és a gyakorlatban érvényesítik a „cuius regio eius religio" elvét, jóval korábban, mint ez a szégyenletes elv törvényként is kimondatik. Legfelháborítóbb talán Báthori Zsófia szerepe, aki férje halála után áttér a katholikus vallásra, visszahívja a jezsuitákat, és nemsokára a sárospataki főiskola — Comenius iskolája! — tanárostul, diákostul menekülni kényszerül és — Pósaházi János filozófiaprofesszor vezetésével — Debrecenig, ill. Gyulafehérvárig meg sem állhat. Az a rikító kontraszt, amely fennáll az egészen súlyos magyarországi történeti helyzet és a látszólag oly békés nyugat-európai „rendszeralkotás" között : eleve óvatosságra és kritikára int a polgári filozófiatörténetben immár egyeduralkodóvá lett idillikus szemlélettel szemben. Nem arról van szó, hogy — Will Durant-t követve — olvasmányos életrajzi regényt írjunk a filozófusok egykori küzdelmeiről. Nem is arról a magas követelményről, hogy a filozófiai eszmék mozgásában a végső társadalmi-gazdasági gyökerekig hatolva elemezzük ki a társadalmi fejlődés visszatükröződését, hiszen ez még hosszú évtizedek munkáját jelentő feladat a filozófia marxista történészei számára. Egy valami azonban feltétlenül elvárható a filozófia történetének minden tudományos igényű kutatójától : hogy ne denaturalizálja, ne történetietlenítse el tárgyát, ne ragadja ki azt létrejöttének valóságos viszonyai közül, ne készítsen belőle merő logikai preparátumot, elszakítva logikumnak és historikumnak azt a benső kapcsolatát, mely egyedüli módszertani biztosítéka •minden tudományos történetírásnak, de különösképpen a kul túr históriának. Aki a történeti tényeket tényeknek ismeri el, az előtt nem lehet vitás, hogy a XVH. század, a nagy „rendszeralkotás kora" Nyugat-Európában is a' legsúlyosabb, addig soha nem látott küzdelmeket jelentette a kor filozófusai számára. Az,,újkor", a kapitalizmus vérben, vasban és könnyben született meg általában is, de éppen a XVII. század volt az a kor, melynek a legsúlyosabb szenvedéseket kellett elviselnie. Ha nem is hatolhatunk most a döntő gazdaságtörténeti változások elemzésébe, már maga a kultúrhistóriai felszín gigantikus mozgása jelzi, hogy a mélyben alapvető, forradalmi eltolódások mennek végbe. A kapitalista termelőerők rohamos fejlődésének útjában immár tűrhetetlenek a feudális társadalmi viszonyok, a polgárság gazdasági ereje immár úgy megnövekedett, hogy politikai és ideológiai téren is nyíltan, elszántan szembe tud és mer fordulni királlyal, főnemességgel, főpapsággal s mindezek hivatalos vallásával és filozófiájával is. A XVI. század, a renaissance és a humanizmus e harcnak még csupán ideológiai előjátéka és a reformáció még csak politikai és ideológiai első felvonása. A döntő küzdelem — Európának 10*