Századok – 1957
Tanulmányok - Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában - 46
108 MiiYUSZ ELEMÉR a vele most megállapodást kötő előkelőket hasonló eljárásukban nem hagyja cserben, sőt őket minden ellenállással szemben megvédelmezi, viszont az előkelők, akiket az oklevél névszerint felsorol, s akik közt a nádortól kezdve az egyházi és világi nagyokat, sőt a még szerényen háttérben meghúzódó Hunyadi Jánost is megtaláljuk, a következőket jelentették ki: Helyeslik a taxa kivetését, ahhoz hozzájárulnak és elfogadják, jobbágyaikkal kiadatják az adót, s minden erejükkel azon lesznek, hogy távollevő társaikat szépszóval vagy más módon ugyanilyen magatartás vállalására rávegyék, ha pedig ez nem sikerül, a királyt és királynét támogatni fogják az ellenállók megtörésében, vezessen bár ez az ellenszegülők fej vételére és birtokelkobzására, mert eltökélték magukat, hogy egymást el nem hagyják.26 4 Az adó jellege és szerepe oly félreérthetetlenül tárul elénk, hogy szinte felesleges is minden magyarázat. Adóra szükség van, mert az ország védelmét ellátni hivatott haderő, a megyei kontingensek hasznavehetetlensége miatt, másképp nem állítható ki s így tulajdonképpen a köznemesi birtok jobbágya sem jár rosszul, ha a királyi adószedőnek adja át a maga dénárait, mert ezeket egyébként úgyis elvenné tőle földesura, hatalmánál fogva, hadbavonulásakor. Elrejtve hagyja azonban a megállapodás az előnyöket, amelyek az adóztatásból a főurakra vártak. Nekik, ha maguk vetik ki uradalmaikban a rendkívüli taxát, csak annyi jutna, amennyit jobbágyaik kötelesek fizetni. Jobban járnak ellenben, ha az egész ország, tehát a köznemesi birtokok jobbágyságának, sőt a feltételes és egy telkes nemeseknek az adója is a királyi kincstárban gyűlik össze. Az uralkodó ugyanis csak részben szokott maga zsoldosokat felfogadni, mert a nagybirtok urai már rég rákényszerítették és hozzászoktatták, hogy nekik s közülök is elsősorban az országnagyoknak igen jelentős összegeket kiutaljon zsoldosok alkalmazására.26 5 Mivel pedig ezek az összegek nagyobbak, mint a saját jobbágyaiktól beszedhetők, fegyveres magán seregüket, vagy — mondjuk szerényebben — csapataikat voltaképpen állami támogatásból állíthatták ki, hogy azután ezek segítségével jóval nagyobb mértékben szerezzék meg szolgálatuk jutalmául a közvélemény elismerését és a király birtokadományát, mint ahogyan arra egyedül saját jobbágyaik adójából módjuk volna. Vagyis a főurak abban a biztos tudatban járulhattak hozzá a generalis taxa kivetéséhez és mondhattak le a király javára annak saját jobbágyaiktól származó részéről, hogy a köznemesi birtokokról befolyó összegek is közvetve az ő kezükbe fognak jutni. Áldozatkészségüket tehát a kettős haszon reménye táplálta. Ezek után viszont érthető, hogy számoltak• ellenkezéssel s annak letörésére szoros szövetségre léptek egymással s a királlyal. Ellenállásra, nyilvánvaló, nem a jobbágyok, hanem a köznemesek körében számítottak. De éppen az a körülmény,#iogy a megyék hozzájárulásának biztosítása, sőt megkérdezésük nélkül hozták meg határozatukat, mutatja, hogy az adó kivetésének ekkor még egyáltalán nem feltétele a köznemesség beleegyezésének, engedélyének megszerzése. Albert váratlan halála megakadályozta a nagybirtokosokkal kötött megegyezés végrehajtását. Kidőltével a kétokkiM szerződés érvénytelen lett, az adó kivetésére és beszedésére nem került sor. Ulászlót az 1439-i megállapodás szerzőinek csak egy része ismerte el uralkodónak, a többiek —s köztük elsősorban az özvegy királyné, Erzsébet — semmiképpen sem engedték volna meg 261 Teleki, X. k. 70. 1. 266 Elekes, i. m. 54. sköv. 1.
