Századok – 1956

SZEMLE - Gyakov; V. N.—Nyikol&zkij; N. M.: Az ókori világ története (Ism. Bellér Béla) 799

SZEMLIi 801 mussal szemben, továbbá arra a társadalmi, politikai és kulturális fellendülésre, amely ezt a ragyogó szabadságharcot követte. Történeti ábrázolásának tetőpontja s egyben a marxista-leninista történetírás fölényének legmeggyőzőbb bizonyítéka azonban az elnyomott néptömegek osztályharcának, a rabszolga- és demokratikus mozgalmaknak ihletett, pártos bemutatása (XXVIII —XXIX. fejezet). Ezeknek a demokratikus mozgalmaknak elfojtása, béklyóba verése volt az ára a hellenisztikus államok létrejöttének s a római hódításnak. Tisztázatlan problémák ezzel a résszel kapcsolatban is adódnak. A harmadik rész sem adja meg a rabszolgaság klasszikus (illetve hellenisztikus) szakaszának átfogó jellemzését. Minthogy a klasszikus rabszolgaságot egyrészt a rabszolgák többsége, másrészt az alapvető termelési ágakban való elhelyezkedésük, döntő mértékben azonban munkaterméküknek áruvá változása jellemzi, tisztázni kellett volna az ezzel kapcsolatos problémákat, elsősorban az egyszerű árutermelés helyét az ókori természeti gazdálkodás rendszerében, az ipar, a kereskedelem helyzetét. Ezeknek a kérdéseknek jobb kidolgozásával felelni lehetett volna olyan fontos kérdésekre, mint a termelőerők fejlődésének hatása az athéni demokrácia kialakulására, az athéni demokrácia és az athéni archó viszonya s egyáltalán : mi volt az alapja a rabszolgatartó gazdaság felvirágzásának Görögországban az i. е. V. században, s mi volt a IV. századi válság lényege (318 — 321. 1.). Minthogy a szerzők megválaszolatlanul hagyják ezeket a fő kérdéseket, nem tudják meghatározni a hellenizmus fogalmát sem, illetve ahol ezt mégis megkísérlik, többszörös önellentmondásba keverednek (338., 356., 340 — 343. 1. stb.). Ez lehet az oka Nagy Sándor egészen bizonytalan, Sztálin-idézettel elleplezett értékelésének is (332 — 333. 1.). A kisebb problémák között tallózva, helytelennek tartjuk a krétai civilizáció elválasztását a mykénaitól s a mykénainak a trójaival való összekapcsolását (XXI—XXII. fejezet), a krétai osztályharc modernizálását (217. 1.), a polis és városállam közti mesterséges különbségtételt (227., 228. 1.), a spártai helóták számának túl alacsony megállapítását stb. Ebben a részben is gyengén sikerültek a kulturális fejezetek, különösen a klasszikus kultúráé (1. : Hesiodos, a tragédia-, komédia-költők sematikus bemutatását, 308., 310 — 311. 1., s a szofisták egyoldalúan pozitív értékelését, 315. 1. stb.).4 Gyakov — Nyikolszkij művének utolsó, legterjedelmesebb (300 lap) és egyben legsikerültebb része az ókori Róma története. Bára szerzőkarómai történelemben nem tudják olyan világos és meggyőző képét nyújtani az osztálytársadalom és állam kialakulásának, mint a görög történelemben, mégis erőteljes és találó vonásokkal jellemzik azt az erőteljes paraszti-katonai hatalmat, amely a III. századtól kezdve meghódítja a Földközitenger vidékét s ezzel — a görögöknél magasabb szinten — ismét eléri a rabszolgaság klasszikus fokát. Az V—IV. század patrícius-plebejus osztály harcai, a II—I. század demokratikus és rabszolgamozgalmai Rómában nem az antik demokrácia kialakulására, hanem a köztársasági államrend bukására és a császárság megalapítására vezettek. Ez utóbbival foglalkozó fejezetek (LVII — LXIV.) a tankönyv legjobb részei. A császársággal megteremtett rabszolgatartó diktatúra mintegy másfél évszázadra konszolidálta a birodalmat. A II—III. századtól kezdve azonban a gazdasági válságban, politikai züllésben, rabszolga-, colonus-forradalmakban és barbár támadásokban felgyülekeztek azok az erők, amelyek az V. század végére Róma s ezzel a rabszolgatartó társadalom bukását okozták. A negyedik résszel kapcsolatos problémák sokkal kisebb számúak ós kisebb jelentőségűek, mint a megelőző részekhez fűződők. Bár a klasszikus római rabszolgatartó társadalom átfogó jellemzése ezúttal is elmarad, erről a társadalomról mégis sokkal világosabb és tartalmasabb képünk van, mint az ókori Keletéről, sőt akár a görögökéről. Ez a kép azonban Augustus korától kezdve egyre veszít élességéből, s nem tudja ábrázolni a colonatust (630., 650. 1.), még kevésbé arabszolgatartó társadalomnak a feudális társadalomba való átmenetét. Vitathatók a római társadalmi harcokkal, a római állammal, kultúrával kapcsolatos egyes problémák is. A XLII. fejezet nyilvánvalóan eltúlozza az etruszk „hatást", amikor még a Servius Tullius-féle alkotmányt is az etruszkoknak tulajdonítja (398 — 399. 1.). Annál jobb a tankönyvben a római történelem első nagy osztályharcának, a patríciusok és plebejusok küzdelmének ábrázolása. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy forrásaink csak két secessióról, a 494-iről és a 449-iről tudnak, nem pedig négyről, mint a tankönyv, 414. 1.) Az i.e. II—I. század osztályharcainak tárgyalása viszont már erősen problematikusnak és modernizáltnak hat. Nem lehet elfogadni, hogy a 80-as és 60-as évek mozgalmának új demokratikus állam megteremtése lett volna a célja. Ettől a célkitűzéstől vezérelve, a szerzők némileg idealizálják a mariánusokat (520 — 521. 1.), 1 Minderre vonatkozólag 1. : I. M. Tronezkij: Az antik irodalom története. Bpest, Tankönyvkiadó, 1953. 03—69., 115—164., 189—178. 1. stb.