Századok – 1956

SZEMLE - Calasso;Francesco: Pensieri sul problema della „continuitá” con particolare riguardo alla storiografia giuridica italiana (Ism. Mezey László) 761

762 SZEMLE A német tudomány válaszát Savigny, a nagy római jogász adta meg. Szerinte a dolog éppen nem így áll. A germánok megdöntötték a birodalmat, de azt lényeges intézményeiben nem semmisítették meg. Voltaképpen a „translatio imperii" középkori gondolatát igyekezett igazolni a modern tudomány eszközeivel. Elmélete szerint tehát a római jog sem pusztulhatott el minden nyom nélkül, hanem a „szent birodalom' által megszervezett „germán-keresztény" Európában élt tovább. A római jog sorsa a germán törzsek országaiban tehát nem a pusztulás, hanem a továbbélés, Calasso nyelvén „sopravivenza". Savigny nézeteit, bár hosszú időkön át a német jogtörténet hivatalos állásfoglalásává lettek, nem kísérte osztatlan helyeslés. Az oxfordi Vinogradoff a Savignycentenárium körüli években több tanulmányban támadta a német felfogást, melyet úgy jellemzett, mint a test halála után továbbélő léleknek a vizsgálatát. Savigny nagyon is testetlenül, a konkrét valóságtól és annak életszerűségeitől elvonatkoztatva vizsgálta a római jog sorsát, a test, a birodalom pusztulása után. Pedig Savigny elméletének akadtak modern támogatói is. A. Dopsch, az ismert bécsi gazdaságtörténész a római jog továbbélés-konstrukciójánál többet merészelt, és a történelem különböző területein a megszakítatlan folytonosságot, a kontinuitást hirdette. Dopsch felfogása nálunk nagyon is közismert ahhoz, hogy most részletesen ismertessük, mint azt Calasso olasz hallgatóira való tekintettel tette. Ezt a kontinuitás-elméletet a marxista kritikák mellett polgári bírálatok is érték, és Calasso előadása lényegében ezek közé tartozik. Fejtegetéseiben igen lényeges mozzanat az a megállapítás, hogy Savignyt elmélete kidolgozásában nem annyira a tények, mint inkább az a törekvés vezette, hogy a germánságot, a Rómát megdöntő longobardokat, gótokat, vandálokat és vizigótokat, és főként a frankokat meg burgundokat a barbárság vádja alól véglegesen tisztázza. Ez a törekvés vezette a Leges Romanae Barbarorum túlértékeléséhez is. Savigny ós német iskolája már a kérdés felállításában túlságosan és tudatosan egyszerűsített. Nem vette figyelembe, hogy a koraközépkorban a gazdátlanul maradt terepen hárman küzdöttek egymással : rómaiság, germánság és kereszténység. Voltaképpen egyik sem tudott maradéktalanul győzni. De voltak korok, amikor az egy i к vagy másik túlsúlyba került, s túlsúlyba kerülhetett a római, a germán vagy az egyházi jog is. A századforduló neves firenzei jogtörténésze, F. Schupfer elsőnek a germán jog győzelmét állapítja meg, éspedig a koraközépkor századaiban. Ezért beszél germán korról, azaz a germán jog korszakáról, mely lassan bontakozott ki a római-germán párviadal után Európára zúdult „káoszból". Schupfer nézete szembeszökően szellemtörténeti. De ez — az előzmények ismeretében — valóban nem csodálatos. Pertile száraz pozitivizmusának visszahatása volt ez. Pertiléé, akinek művére Calasso Croce Rankéról mondott szavait alkalmazza : „storia senza idee". Nino Tamassia nagy műve, „L'elemento latino nella vita del diritto italiano" (Padova, 1907) a kutatást reálisabb irányba terelte. A római jog sorsát nem az eszmék, hanem az e jog szerint élő nép élete alakulásain keresztül vizsgálta. A nép, Itália és a romanizált Gallia meg Hispania népe megőrizte nyelvét és nópiségét a germán hódítás századaiban is. Nem őrizhette-e meg jogi berendezéseit is? Ez is kontinuitás, de más, mint t>opsché. Nem a hódítók, hanem a meghódítottak őrzik a folytonosságot. Őrzik nyelvükben és népi mivoltukban, s a germán „káosz" sötétségében a „lucerna iuris" pislákoló fényét valójában ők gondozzák. Tamassia tézise csábítóan valószínű, de amit az utódok hasznosítottak belőle, nem a némileg romantikus pátoszú helyzetkép, hanem a kutatás iránya. S az irány betartása módszert is jelent. A. Besta és Solmi új módszerekkel új eredményeket értek el, és — úgy látszik — ennek az olasz értelmezésű kontinuitásnak minden lényeges problémáját tisztázták. Nem a római jog egésze élte túl a birodalom bukását, s a római jog megmentői legkevésbé sem lehettek a germánok. Ez már magában véve is nehezen elfogadható felfogás. Gondoljunk csak arra, hogy hányszor találkozunk a koraközépkor „professio iuris"-aiban, a „lege vivit Salega" meg más hasonló kifejezésekkel. De másrészt meg az „ecclesia vivit lege Romana" adagium értelmével is tisztában kell lennünk. A római jog tételes formában nem élt tovább a kora középkorban. Nem is élhetett, mert a társadalom és az állam, melynek életét lényegesen irányította, helyesebben rendezte — nem volt többé. De megvolt a nép, mely egyszerűbb életviszonyainak rendezésére a „Lex Romana" egyes elemeit felhasználta. Ezekből a nem bonyolult jogi elemekből állt azután össze a „Ius vulgare Romamim", a nép római joga (Besta: Li persistenza del diritto volgare nel medio evo). Calasso e népi római jognak jelentőségét nem becsüli túl.