Századok – 1956
SZEMLE - Momigliano; A.: Sullo stato presente degli studi di storia antica (1946—1954)—(Ism. Borzsák István) 758
760 SZEMLE iránt napjainkban is megnyilvánuló érdeklődésről), de Rosztoveev munkásságának fenntartás nélküli elismerése mellett furcsán hat az a megjegyzés, hogy „a marxista, kutatók a felkelések tanulmányozására specializálták magukat". Az alább idézendő bírálat sem csak azért sántít, mivel nincs tökéletes összhangban az előbbi megállapítással : „A társadálom kutatásának különféle aspektusai közül egy olyan fontosságra tett szert Oroszországban, hogy mindenütt ezzel találkozunk : ez pedig a rabszolgáknak ósa röghözkötött jobbágyoknak az ókori gazdasági életben betöltött funkciója. De a VDI e tárggyal foglalkozó tanulmánysorozatában nehéz megkülönböztetni Engels és Lenin formuláinak alkalmazását a tények vizsgálatától" (25. 1.). Hasonló éllel aposztrofálja Momigliano a prosopographiai kutatások helyzetét is. Míg Nyugaton „hallatlan fejlődést" (un enorme sviluppo) figyelhetünk meg, a Szovjetunióban a kutatásnak ezt a területét elvetik, mivel a családi és politikai kapcsolatok nyomozásán keresztül elsősorban az uralkodó osztály, nem pedig a gazdasági szerkezet vizsgálatára irányul. (Akkor pl. Maskin miért ismeri el és hasznosítja Miinzer, Gelzer és Syme szolid eredményeit ?) — A gazdasági vonatkozású kutatások (adózás, pénzforgalom stb.) ismertetésének legvégén a feudalizmus kialakulásának oly fontos kérdéséről is csak annyit olvasunk, hogy ez iránt „Oroszországban elég élénk érdeklődés mutatkozik, amennyiben összefügg a jobbágysággal." Az egyetemesebb szemléletmód eredményeképpen a római jogi kutatások is kibővültek, ill. módosultak : „az institutiók rendszerezése hovatovább a tulajdon, a család stb. történetének vizsgálatába megy át". A jognak ez a „történetivé tétele" (storicizzazione del diritto) nagyban hozzájárul a megrekedt görög jogtörténeti kutatások felelevenítéséhez is. Mindenesetre jellemző, hogy Momigliano, mint ennek a „társadalomtörténeti érdekű áttekintésnek" (storiografia cosi interessata alla struttura sociale) a szerzője, a vallást, ill. a vallástörténeti kutatásokat is a vallás társadalmi funkciója szempontjából nézi. Persze ez csak odáig terjed, hogy pl. Dumézil misztifikációiban a társadalomtörténeti értelmezés és az összehasonlító módszer keveredését állapítja meg, de még az ilyen jellegű kutatásokkal szemben is „szerencsére" heves ellenállást tapasztal azok részéről, „akik a vallásban isteni inspirációt, vagy az isteni és az emberi közti érintkezés objektív tényét keresik" (29. 1.). Ebben az összefüggésben — Hölderlin, Frobenius és Jung hívei közt — regisztrálja Kerényi Károly munkásságát. Az „exisztencialista" és a társadalomtörténeti irányzat közé helyezi a „klasszikus" vallástörténeti iskolát, melynek teljesítményeit Cumont, Nilsson, Festugière és Nock nevével fémjelezi. Momigliano nem tagadja, hogy jómaga is „a környező műveltség szerkezetétől függ, és ezért a múlt történetíróit műveltségük funkciójában vizsgálja" (30. 1.). „Érdeklődéssel, néha irigységgel szemléli azt, hogy a régi történetírók milyen természetesen, szabadon fejthették ki meggyőződésüket vagy előítéleteiket bizonyos események leírásában" (31. 1.). így árulhatja el pl. Sallustius a Caesar-kori római mentalitás (vüágért sem: „társadalom"!) titkait. Tacitusról azt jegyzi meg, hogy „több szerencséje volt, mint valamennyi római történetírónak együttvéve. Az 1870 és 1920 közti háttérbeszorulás után megújult hírneve jelemző és — riasztó tünet." (32. 1. — Ezek a kiszakított idézetek az eredeti összefüggésben sem kevésbé rejtélyesek.) A módszertani nehézségek taglalása során Momigliano korunk legsúlyosabb történetkutatói konfliktusai közt azt említi elsőnek, amely az egyént a társadalomba „felszívó", ill. az egyénnek a társadalomban és a társadalmon kívül (34. 1. : „nella solitudine del suo essere о nel contatto con il Divino") lehetséges megállását hangsúlyozó történetírás között van. Ehhez járulnak az antik források állapotából folyó nehézségek, a csak kivételes esetekben kielégítő életrajzi adatok, hiányos prosopographiai, statisztikai stb. ismereteink. Ilyen körülmények között elkerülhetetlenek bizonyos a priori feltevések, schémák. Hasonló akadályok között bukdácsol az is, aki nem elégséges és nem egyótelmű anyagára társadalmi kategóriák helyett lélektani, anthropológiai, vagy éppen pszichoanalitikai szempontokat alkalmaz. A rendelkezésünkre álló anyag (pl. bizonyos szimbolumok) értelmezése sem szükségképpen bizonyos. A F. Creuzer nevéhez fűződő múlt századbeli vita még ma sem zárult le : klasszikus az a bírálat, amelyben A. D. Nock F. Cumont „Symbolisme funéraire"-jét részesítette ; ezt kellene kiterjeszteni pl. a római numizmatikában divatozó misztifikációkra is. Hasonló józanságra lenne szükség az anthropológiai, lélektani, összehasonlító mitoszkutatási stb. módszerek alkalmazásában. Momigliano a legfőbb nehézséget az egyes lehető módszerek egyoldalú alkahnazásában látja. A tagadhatatlan látókörtágulás pedig „csak fokozza a történetkutató idegenkedését, félelmét és végső bizonytalanságát a modern élet egyéb aspektusaival szemben, amelyekre nem érdemes szavakat vesztegetni" (37. 1.). Ebből adódik a sok bizonytalankodás, elhamarkodott következtetés, sőt Momigliano még olyan „extrém esetekre"
