Századok – 1956

TANULMÁNYOK - I.Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867—1900) 368

384 I. TÖTH ZOLTÄN állam iránt csak hálát érezhetne. S ennek egyedüli módja, az elemi iskolákban a tantárgyak közé felvenni a magyar nyelvet, s ez által lehetővé tenni annak megtanulását." A kényszer vádja ellen Trefort eleve is védekezik, de érvében nincs logika, mert a magyar nyelv kötelező oktatása záros határidőn belül félreérthetetlen erőszak, s ha a magyar nyelv megtanulására a törvény előzékenyen csupán módot akar nyújtani, akkor oktatását nem kötelezően, hanem fakultative rendeli el. Trefort egy alkalommal célját őszintén így fejezte ki : „Egyelőre meg kell teremteni a magyarul tudók kvantitását (mennyiségét), majd idő folytán céltudatos és határozott irányú nemzeti politikával természetszerűen megalakul abból a magyarul érzők kvalitása (minősége)." A magyar uralkodó osztályok nemzeti elnyomásának fokozódását igen világosan mutatja a népiskolai törvényjavaslat parlamenti vitája és sajtóvisszhangja. Az egyesült ellenzéktől a függetlenségi pártig egyhangú lelkesedéssel fogadták a javaslatot. Jellemzően mutatja be az uralkodó osztályoknak szinte teljesen egyöntetű, csak árnyalatokkal színezett egységét a nemzetiségi politikában. A függetlenségi Madarász Jószef a vitában kijelentette : ,, . . .szeretem látni, hogy a magyar állam és a magyar állam politikai nemzetisége érdekében ezúttal a kormánnyal, a szélső jobbal, vagy az egyesült ellenzékkel minél inkább egyhangú véleménnyel támogatjuk ezen törvényjavaslatot, amelyet azon kormány terjesztett be, amelynek én hazám állami és függetlenségi politikájára nézve általában nyílt, őszinte és határozott ellene vagyok, de bármikor hazám javára vonatkozó törvényjavaslatot adjon be, azt részemről támogatni mindig kötelességemnek tartom". A „mi pártunkra kenték rá előbbi időkben — olvassuk a függetlenségi Egyetértésben —, hogy a nemzeti szövetség kedvéért kész áldozatot hozni a magyarság rovására. Nos, . . . hamis ráfogás volt e vád." Ezek a megnyilatkozások nemcsak azt bizonyították, hogy a magyar uralkodó osztályok és pártjaik egyetlen egységes frontot képeztek a nemzetiségek ellen, hanem azt is, hogy múltjuk erre vonatkozó haladó hagyományait is megtagadták és ezzel kifejezésre juttatták azt is, hogy korábbi viszonylag haladó szerepüket teljesen elvesztették. Egyetlen kivétel volt az egész országban, akinek kitüntető „fehér holló" jelzője egyszersmind a reakció sötét bélyegét nyomta rá az uralkodó osztályokra, s ez Mocsáry Lajos, a függetlenségi párt elnöke volt. Mocsáry bátran szembeszállt pártja, az országgyűlés és az egész uralkodó osztály elnyomó törekvéseivel. „Nem kevesebbről van szó — mondotta április 30-i felszólalásában — , mint arról, hogy a magyar állam actiót szándékozik megindítani a magyar nyelv terjesztésére, az állam hatalmában levő eszközökkel. . . Nem jelent egyebet ezen actió, t. ház, mint szakítást azon politikával, melyet a nemzetiségi kérdés tárgyában a magyar nemzet az abszolút rendszer és a provisorium idejében, midőn általános kibékülés jött létre e hazában e nemzetiségek közt adoptált ; szakítást azon politikával, mely az 1868-iki nemzetiségi törvényben nyert kifejezést." Naivitásnak bélyegzi a törvényjavaslat képmutató indokolását, mely szerint csak alkalmat kívánnak adni a nemzetiségi honpolgároknak arra, hogy az állam nyelvét saját érdekükben megtanulhassák. ,, . . . ki kell mondanom, hogy az őszinteségnek ilyen hiányát sem a magyar fajhoz, sem az államhoz méltónak nem tartom. Mert köztudomású mindnyájunk előtt, hogy mi a magyar nyelv terjesztése alatt nem értünk egyebet, mint azt, hogy lehetőleg segítsünk azon a nagy bajon, hogy ez a 15 millió ember, ki ezt a hazát lakja, nem mind tősgyökeres magyar." Mocsáry becsüle-