Századok – 1956

TANULMÁNYOK - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenysége a kilencvenes években 126

A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTIMEGALAKULÁSA ÉS TEVÉKENYSÉGE . 139 Maga Engelmann Pál sem látta kezdetben tisztán a betegpénztáriak opportunizmusát — nem ismerte részleteiben tevékenységüket —, s így lebecsülve erejüket, nem tartotta szükségesnek a mozgalomtól őket teljesen távoltartani, annál is inkább, minthogy kezdetben nem is volt más, akikre a mozgalom vezetésében támaszkodhatott volna. A munkás- és parasztmozgalmak nagyarányú fellendülése idején világossá vált, hogy a pártot csak a betegpénztáriak eltávolításával lehet az osztályharc útján vezetni. Az 1891. évi paraszti megmozdulások a nagybirtokos-osztály részéről erős visszhangot váltottak ki. Minthogy a 90-es évek elején a munkásosztály kislétszámú, még csak fejlődő osztály volt, mozgalmai csak az egyes tőkéseket látszottak fenyegetni. Ez volt az oka annak, hogy a munkásmozgalmat korántsem tartották az uralkodó osztályok olyan veszélyesnek, mint a paraszti mozgalmakat. A parasztság szervezésének megindulása, a szocializmus tanításainak elterjedése a falun, s ennek nyomában a hatóságokkal szembeni öntudatos paraszti megmozdulások, amelyek mögött nemcsak a politikai szabadságjogokért, hanem a jobb életfeltételekért folyó harc is meghúzódott, erős ellenállást váltottak ki a főként á nagybirtokos-osztály érdekeit képviselő kormány részéről. Természetes volt, hogy a megmozdulás okát a párt működésében keresték, s elsősorban a betegpénztár tisztviselőit okolták, akik tevékenyen működtek a pártban, s akik a pártmozgalom »függetlenített« funkcionáriusai voltak. A kispolgári reformisták igazolva látták aggodalmukat, hogy a nagyarányú harcos megmozdulások a betegpénztár létét veszélyeztetik, s így fékezni akarták a párt munkáját — különösen a parasztság irányában —, a kormány előtt pedig azt bizonygatták, hogy ők nem felelősek a párt tevékenységéért, a betegpénztár és tisztviselői tartózkodnak a mozgalomtól. Rauchmaul Károly, a betegpénztár elnöke két ízben is levelet írt a belügyminiszterhez, amelyben nyomatékosan aláhúzta : »... egyletünk egy pillanatra sem tért el alapszabályszerű hivatásától ; egyletünk vezetősége nem foglalkozott, nem foglalkozik most sem és a jövőben sem a munkásmozgalom politikai kérdéseivel, sőt szigorú gondossággal ügyel arra, hógy az egylet keretében a munkások szociálpolitikai mozgalmának jelenségei fel ne merüljenek, s határozottan meghagyta a rendelkezése alatt álló összes közegeknek, hogy a politikai agitációkban a jövőben se vegyenek részt s maradjanak teljesen távol a munkásmozgalomtól«. A hatósági atrocitásoktól való megrettenés eredményeként 1891. szeptember 16-án a betegpénztár választmánya határozatilag kimondotta, hogy a pénztár tisztviselői visszavonulnak a mozgalomtól. Így a párt vezetését teljesen Engelmann Pál és hívei vehették kézbe. Engelmann irányítása alatt a szociáldemokrata párt tovább haladt a megkezdett úton: a szervezkedés, a sztrájkmozgalmak, a politikai agitáció, a felvilágosító munka fejlődött, erősödött. A betegpénztári vezetőség azonban nem tudott belenyugodni abba, hogy a munkásmozgalomban évtizedekig vitt vezetőszerepét elveszítse. A betegpénztárakban működő kispolgári reformisták, támaszkodva a munkásosztály soraiban nagyszámban levő kispolgári elemekre, hivatkozva évtizedes munkásmozgalmi multjukra s azon keresztül szerzett befolyásukra, mozgalmat indítottak pozícióik visszaszerzésére. Legalkalmasabb eszköznek a személyeskedés, a személyi harc látszott : Engelmamit a tisztességtelen pénzkezelés és antidemokratikus magatartás vádjával illették, s mindenfelé rágalmazták, így tudták elérni, hogy az 1892 decemberében összehívott pártvezetőségi