Századok – 1955

Krónika - Domanovszky Sándor (1877–1955) (Lederer Emma) 522

KRÓNIKA DOMANOVSZKY SÁNDOR (1877—1955) Domanovszky Sándor a magyar polgári történetírás egyik legkiemelkedőbb alakja volt a felszabadulás előtti félévszázadban. Munkásságának kezdete még a dualizmus korára esik és történetírói egyénisége is szoros kapcsolatban áll ezzel a korszakkal. Történetírói felfogásában talán a legkövetkezetesebb képviselője annak az iránynak, amelyet Magyarországon pozitivizmusnak neveztek. Filozófiailag Herbert Spencer követőjének vallotta magát, de mint kutató a szigorúan adatszerű, a forrásokhoz tapadó módszer híve volt, s az maradt akkor is, amikor a hivatalos történetírásban eluralkodott a tényeket kiforgató, semmibevevő szellemtörténeti irány. Történetírói munkásságát nem a nagy összefoglaló munkák jellemzzték. A források finom analízise, a középkori krónikák szigorú kritikai feldolgozásával tűnnek ki első munkái. (A Dubnici Krónika, Századok, 1899. A Budai Krónika, Századok, 1902. A Pozsonyi Krónika, Századok, 1905. Kézai Simon mester krónikája. Budapest, 1906.) Legkiemelkedőbb munkái kicsiny terjedelműek, de a maguk nemében remekművek. (A harmincadvám eredete. Budapest, 1910, Mázsaszekér. Budapest, 1917.) Ezekben a középkori magyar gazdaságtörténet egy-egy fontos részletkérdését dolgozta fel igen fáradságos aprómunkával. Évtizedeken át szerkesztette a Századokat, haláláig vezetőségi ill. igazgatóválasztmányi tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak, melynek forráskiadványsorozatában is több kötetet publikált. Domanovszky Sándor pedagógiai működése legalább egyenértékű volt történetírói munkásságával. Fiatalkorában mint középiskolai tanár kezdte és mintegy 30 éven át, mint egyetemi tanár folytatta ezt a működését. Emberszeretete, amelyet az ellenforradalom legembertelenebb időszakában is megőrzött, a tanítványaihoz való viszonyában mutatkozott meg a legjobban ; Domanovszky lelkesen foglalkozott minden tanítványával és lelkesíteni tudta a tudományért azokat, akiket erre érdemesnek tartott. Széleskörű műveltségével, igen nagy olvasottságával segített a kezdőknek és igyekezett nekik átadni módszertani tapasztalatait. Megtanította tanítványait a forráskritika módszereinek — legalább általa ismert és hozzáférhető módszereinek — alkalmazására. A Domanovszky által szerkesztett »Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez« c. sorozat elvi gyöngeségei ellenére tükrözi azt, hogy Domanovszky tanítványai nem szakadtak el annyira a valóságtól, mint a szellemtörténeti irány követői. A tanulmányok szerzői — kevés kivétellel — legalább e források feltárásában, formái-kritikai elemzésében igyekeztek követni mesterük módszerét. Közülük nem egy, s talán éppen a legtehetségesebbek