Századok – 1955

Szemle - Schilfert; Gerhard: A demokratikus választójog győzelme és veresége az 1848/49-es német forradalomban [Sieg und Niederlage des demokratischen Wahlrechts in der deutschen Revolution 1848/49] (Ism. Csizmadia Andor) 793

794 SZEMLE kástagja volt, s mindössze 18 kisiparos és 46 paraszt volt található, de majdnem negyven kereskedő és gyáros, s az összes képviselők csaknem fele hivatalnok. Az általános választójog bevezetésére a következő lépést a német egység megvalósításáért életrehívott előparlament tette meg. A frankfurti Szent Pál székesegyházban ülésező előparlament határozta el, hogy demokratikus választások alapján német alkotmányozó nemzetgyűlés üljön össze. A frankfurti parlamentbe megtartott választások sem hoztak nagyobb sikert. A nép alsó rétegei alig voltak képviselve, nagy többségük a polgári értelmiséghez tartozott : professzorok, ügyvédek, újságírók valósággal elárasztották a frankfurti nemzetgyűlést, ugyanakkor a megválasztott képviselők közt mindössze három paraszt és négy kézműves volt, munkás egy se. A választások mégis jelentős lépést tettek előre a régi rendi parlamenttel szemben, s a néptömegeket arra az útra vitték, hogy a demokratikus választójog helyes használatát megtanulják. A választások e mellett — mint Schilfert professzor megállapította — jelentős befolyással voltak egész Németországon belül a demokratikus front kialakítására. Egyes szórványos esetek, mint pl. 1848 novemberében a szász kamara választása, egyenesen felhívták az egész haladó Németország figyelmét a reakció erősödésére és erősítették a demokratikus egységfrontot. Az 1848/49. évi német forradalom első hónapjainak története nyomán Schilfert professzor arra a következtetésre jutott, hogy a demokratikus választójog megvalósításához a szóles néptömegek mozgalma volt szükséges, de ugyanakkor azt is megmutatta, hogy e tömegek politikai érettségének kifejlődéséhez a lényeges feltételek megvoltak. A demokratikus választójog ellen már 1848 őszén megindult a harc. A december 6-i porosz alkotmány még nem merte kiiktatni a demokratikus választásokról szóló rendelkezéseket, mikor azonban a porosz nemzetgyűlés alsó kamarájában a reakciósok ismét kisebbségbe kerültek, a király a kamarát feloszlatta, s elhatározta a választási rendszer gyökeres megváltoztatását. A királyt elhatározásában teljes erővel támogatta a nagypolgárság, s együttes akciójuk eredménye lett az 1849. május 30-án kibocsátott háromosztályos választási törvény. A törvény valamennyi porosz állampolgárt az általa fizetett adók összegének megfelelően három osztályba sorozta. Az első osztályba 153 000 választó, az ország leggazdagabb emberei kerültek, a második osztályba 409 000, valamivel kevesebb vagyonnal rendelkező választó, végül a harmadik osztályba 2 651 000 olyan polgár tartozott, aki kevés adót fizetett, vagy fel volt mentve az adófizetés alól. Mindegyik osztály egyenlő számú elektort választott, akik azután nyílt szavazással választották meg a képviselőket. Az új választójogi törvény teljesen megszüntette a választások egyenlőségét s végleg pontot tett a márciusi vívmányokra, melyeket a frankfurti nemzetgyűlés Engels által is megvilágított dicstelen befejezése csak még jobban aláhúzott. Schilfert munkája az 1848/49. évi választójogi küzdelmeket összefüggően felöleli, bár korlátozott kutatási lehetőségei megakadályozták abban, hogy a nyugatnémet területen kellő adatgyűjtést folytasson, s ezért az 1848/49. évi választójog feldolgozását túlnyomóan a frankfurti birodalmi gyűlés választásaira és a porosz választójogra korlátozta. Minden bizonnyal a sokoldalú s a többi német államra, különösen Ausztriára, e korszak másik vezető államára kiterjedő vizsgálat, amelyet egyébkent Engels sem mellőzött el »Forradalom és ellenforradalom 1848-ban« c. cikksorozatában, még teljesebbé és plasztikusabbá tenné azt a képet, amit Schilfert professzor megrajzolt. Schilfert munkája a maga valóságában mutatja be a liberális burzsoáziának kisszerűségét, elhomályosítja fejük felett a demokratikus választójog kiküzdósének azt a glóriáját, amit a polgári történtírás ingyen és bórmentve adományozott. A szerző bebizonyítja, hogy nem a liberális nagypolgárság törekedett az általános választójogra, hanem a márciusi nópmozgalom hatására megrettent kormány éppen ellenükre valósította meg. A szerző azt is bebizonyítja, hogy a nagypolgárság a választójog körüli küzdelemben később is kimutatta a foga fehérét, s elsőnek árulta el a demokratikus választójogot. Választójogi törekvései csupán addig terjedtek, amíg saját érdekeik. Ezen túl a választójognak minden kiszélesítése szilárd ellenállásukba ütközött, mely annál konokabb lett, minél jobban kellett félniök a néptömegek mozgalmának esetleges kiterjedésétől s vele párhuzamosan a demokratikus választójog kiterjesztésétől. A nagypolgárság a választójogi küzdelem későbbi, ellenforradalmi szakaszában kitűnően megtalálta csatlóstársait az udvari hivatalnokok, a porosz junkerek reakciós társaságában, s együttes akciójuk vezette be — mint láttuk — a három osztályos rekciós választójogot. Szerző leleplezi a burzsoázia taktikai fogásainak és demagóg nyilatkozatainak egész meztelenségét, melyek a demokratikus választójogért való küzdelem látszata mellett valójában a választójog kiterjesztésének megakadályozását szolgálták. A demokratikus választójogért, a szerző bőségesen felsorakoztatott bizonyítékai szerint, a néptömegek