Századok – 1955

Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551

A PARASZTSÁG HELYZETE AZ ŰRBERRENDEZÉS ELŐTT 561 hogy az egy-egy rovatba tartozó adótárgyakból (pl. a hároméves meddő üszőkből, a másodosztályú házakból, a fűrészmalom vagy az eladásra szolgáló faizás jövedelméből) hány alkot egy-egy dicát. Ezen az alapon az összeírás előbb parasztháztartásonkint, majd falvankint összegezi a dieák számát, s miután valamennyi községé együtt van, a megyére jutó adóösszeget elosztják a dicák összegével. A megyénkint igen változó eredmény megmutatja, hogy egy rovásra mennyi adóösszeg jut (20 dénártól 9 ft 36 dénárig), s hogy ennek alapján egy-egy községre, dieaszámához képest, mekkora adóteher esik. A kivetés bonyolult aprólékossága csak látszólag jelent egyúttal alaposságot, egyenlő elosztást. Először is még a 95 rovat sem tud minden kereseti forrást kellően figyelembe venni ; az osztályozásokban is sok lehetőség van önkényeskedésre. Viszont nem egy kereseti forrás kétszer kerül rovás alá, pl. a marhahizlalás külön a gőbölyök, külön a legeltetés rovatában. Azután súlyos következetlenség mutatkozik abban, hogy az összeírás hol magát az adótárgyat veszi alapul (még akkor is, ha hasznot nem hajt, csak költség van rá, mint pl. a kétéves borjakra), hol meg a belőle (pl. méhkasokból, kézművességből) származó jövedelmet. Magának az Összeírásnak a realitását, kedvezéseken túl, amelyekért a község rendszerint »discretio«-val fizet, nagy mértékben lerontja az adóeltitkolás : sok helyt már az összeírok jövetelének hírére jó messzire elhajtják az állatállományt, az eltagadás napirenden van, s általában jellemző, hogy a földesúri összeírásokban, ahol eltitkolásnak nincs helye, mindig több adóalany és adótárgy szerepel, mint az állami célra készítettekben. Teljesen ingoványossá válik azután a talaj, amikor annak rögzítésére kerül a sor, hogy miből mennyi tesz egy dicát. Semmiféle megnyugtató alap nincs, nem is lehet annak megállapítására, hogy a szántóföld mint adótárgy hogy viszonylik a kereskedés hasznához, vagy a 3 éves csikó a dohányföldhöz, közös nevezőre hozásuk tehát teljesen találomra történik.Legjobban mutatja ezt, hogy az egyes vármegyék a különféle rovatokat a legkülönbözőbben értékelik a dica szempontjából : béresből pl. Szabolcsban 2, Nyitrában 24, lovakból Temesben 2, Verőcén 60, szántóföldből Árvában 2, Békésben 56 hold ad ki egy-egy rovást. Betetőzi az összevisszaságot az összeírok részrehajlása : a szolgabíró és esküdtje, akik a megyében hangadó néhány birtokos családból kerülnek ki, természetesen azon vannak, hogy az atyafiság bü'tokához tartozó falvakra enyhébb terhet rójanak. Abba azután, hogy a teher hogyan oszoljék meg egy-egy falun belül, a vármegye már nem ártja bele magát. A bonyolult rovásösszeírás ugyanis csak arra szolgál, hogy a megye j>quantum«-át az egyes falvak között szét lehessen osztani ; amint egyszer megvan, hogy egy-egy községre mennyi adó esik, a teher tényleges kivetése az egyes parasztháztartásokra a dicalis összeírástól függetlenül megy végbe, ebben a szegénység ki van szolgáltatva a földesúr s a rendszerint gazdagparasztokból álló elüljáróság önkényének. Ezzel az igazságosság és áttekinthetőség hiánya az adókivetésben teljessé válik : mint ahogy a vármegyék közti felosztásnak sincsen szilárd (objektív és egységes országos összeíráson nyugvó) alapja, s teljesen különböző, hogy az egyes megyék mit számítanak egy dicába s azután mennyi adót vetnek ki, úgy a vármegyén s az egyes falvakon belül is szűk térre szorul a méltányosság, az egyenlő elbánás elve. Végeredményben tehát a paraszt adózását, érdekeire vajmi kevés tekintettel, lényegében rajta kívülálló tényezők határozzák meg. A bécsi udvar követelésével szemben a magyar uralkodó osztály bizonyos ellenállást tanúsít ugyan, de azután nagyrészt beadja derekát, s ezzel — miután a katonáskodás-