Századok – 1955
Vita - Vörös Károly: A Magyarország története című egyetemi tankönyv második kötete első felének vitája 451
464 VÖIIÖS KÁROLY de még a nemzetiségi területeken levő kapitalizmus sem igazi nemzetiségi kapitalizmus. — Míg Arató Tóth Zoltánnal egyetértett, Ma,kkai felfogásával már vitába szállt. Véleménye szerint ui. ha a nemzetiségi mozgalmak nacionalizmusától — arra hivatkozva, hogy mögöttük nein áll burzsoázia — megtagadjuk a burzsoá jelleget, lehetetlenné válik e mozgalmak helyes tárgyalása. Abban egyetért Makkaival, nogy feudális és burzsoá jellegű nacionalizmusok között élesebb, pontosabb határvonalat kell húzni, bár ezt megnehezíti, hogy 1848 előtt nem robbanásszerű átmenetről, hanem lassú fejlődésről volt szó. Véleménye szerint azonban Makkait megtéveszti a nemzetiségek polgárosodó rétegeinek (ezeknek pontos meghatározása és felsorolása a tankönyvben különben olvasható is) a kettős elnyomás következtében csak igen lassú fejlődése ; ezért látja bennük csak a feudális továbbélését, s ezért nem ismeri fel bemiük a még fejletlen formában jelentkező újat. Holott e polgárosodó rétegek (kereskedő-polgárság stb.) kétségtelenül fejlődnek, még hozzá — mint ezt példákkal is illusztrálja — a kettős elnyomáshoz képest nem is lebecsülendő mértékben. Arató emellett utalt arra, hogy mikor a nemzetiségi mozgalmak értelmiségi vezetői egy fejlettebb polgári társadalom polgári ideológiáját veszik át (ezért nevezhetjük ezt az értelmiséget általában polgárinak), e nacionalista ideológia mint felépítmény tevékenyen visszahat alapjára is. Azzal mindenesetre egyetért, hogy hangsúlyozandó e nemzetiségi nacionalizmus gazdasági alapjainak a magyaréhoz képest elmaradott volta (éppen ezért jelentkezik mozgalmuk is elsősorban nyelvi-kulturális síkon) ; törekvéseik állandó erősödése és ideológiájuk fejlettsége azonban megmutatja, hogy már polgári fejlődésről van szó. b) A vita során eltérő vélemények hangzottak el a reformnemessóg harcának a nemzetiségek története szempontjából való jelentőségéről. aa) I. Tóth Zoltán, véle menye szerint a nemzetiségi önálló gazdasági alap hiánya ellenére is a magyar reformmozgalom harca a kapitalista csíráknak a közös alapban való kifejlesztése órdekéoen, akaratán kívül, sőt annak ellenére objektíve az e nemesség által elnyomott népek nemzeti fejlődését is előmozdítja. Κ körülményt a reformmozgalom értékelésénél, nemzetiségi politikája retrográd vonásai mellett, pozitívumként kell értékelni. Arató azonban e megállapításokat egyoldalúaknak tartja. Véleménye szerint ugyanis túl messzemenő következtetést vonnak le abból a tényből, hogy a nemzetisége«: fejlődése a Habsburg gyarmatosítással szemben elválaszthatatlan Magyarország egészének gazdasági fejlődésétől. Amellett ellentétesek a kettős elnyomás tényével is. A nemzetisegi teruleteK kapitalista fejlődése ugyanis nem a nemzetiségi, hanem az idegen kapitalizmus fejlődését jelentette, bár a kapitalista viszonyok előrehaladása pozitívumot jelentett a nemzetiségi mozgalom számára is. Végeredményben azonban gazdasági téren a nemzetiségek elmaradnak : a XIX. század második felében így indul meg a gazdasági harc, mely egyre élesedve alapja lesz majd a nemzetiségi ellentétek egyre további elmórgesedésóneü. bb) A nemzetiségek 1848-i magatartásával kapcsolatban Kovács Étidre szerint a tankönyv kissé índoKolatlan határozottsággal beszél a megegyezés lehetőségeiről. A szakadást szerinte a magyar kormány kétsegtelen szükkeblűségén kívül a nemzetiségek már régóta kiépített osztrák kapcsolatai is gyorsították. —; Ezzel szemben Arató rámutat arra, hogy a magyar ós szlovák mozgalom közös célkitűzései — melyekkel a taiiKönyv mind 1848—49 előtt, mind a szabadságharc alatt részletesen foglalkozik — lehetővé tették volna az ellentétek csökkenését, s a nemzetiségi kérdésnek bizonyos fokig demokratikusabb megoldását is — még ha a marxizmus tanításai szerint a nemzeti Kérdést a polgári társadalom végleg megoldani nem képes is. Kovácsnak az ellentétek kikérülhetetlenségét feltételezni látszó álláspontja tehát indokolatlan. — I. Tóth Zoltán komoly hiányosságokat lát a nemzetiségi, elsősorban a szlovák vezetők 1848-i parasztpolitikájának ábrázolásánál. Véleménye szerint a nemzetiségi vezetők 1848 tavaszi radikális ízű parasztpolitikája csak eszköz arra, hogy a telkesjobbágyoknak földet juttató magyar nemességet túllicitálva, a népet a maguk — végeredményben liberális polgári, a paraszttal rokonszenvező, de övéivel nem azonos — céljai szolgálatába állítsák. Az 1848-i nemzetiségi parasztmozgalmakban tehát csak ösztönös mozgalmakat szabad látni, melyeknek a burzsoázia nem az előidézője, hanem legfeljebb csak a kihasználója. Ε vezetők azután — bár sok esetben valóban megnyilvánuló demokratikus érzelmeiKet e tények nem kisebbíthetik —, mikor őszre már Bécs ügynökeivó válnak, a liberális polgári céljaik számára több támogatást ígérő kormánnyal szemben sutba dobják tavaszi parasztpolitikájukat. Ε körülmény persze nem csökkenti a magyar kormány felelősségét azért, hogy a nemzetiségek mozgalmait — parasztokét és polgári vezetőkét egyaránt — elnyomta. — Arató ezzel szemben — bár elismeri, hogy a parasztmozgalmak túlnyomó része tisztán paraszti követeléseket tartalmaz -- rámutat arra,
