Századok – 1955

Szemle - Benczédi László: A hegyaljai kuruc felkelés 1697-ben (Ism. R. Várkonyi Ágnes) 291

SZEMLE 291 BENCZÉDI LÄSZLÖ : A HEGYALJAI KURUC FELKELÉS 1697-ΒΕΛ (Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953. 128 1.) A Történelmi Társulat népszerű kiadványsorozatának minden darabját azzal a kettős igénnyel vesszük kezünkbe, mely a kiadványsorozat jellegéből ós feladatából önként következik ; megkívánjuk, hogy hazánk történetét, népünk harcait széleskörű tudományos kutatómunka alapján tárgyalja, de ugyanakkor azt is elvárjuk, hogy az új tudományos eredményeket az ország dolgozói számára érthető stílusban, szép magyar nyelven adja elő. A tudományos és írói munka szerencsés ötvözete a sorozatnak egyik múlt évben megjelent kiadványa: Benczédi László: » A hegyaljai kuruc felkelés 1697-ben« c. műve. A XVII. század utolsó harmada jelentős forduló hazánk történetében ; a török kiűzése után, megszabadulva a másfélszázados igától új fejlődós lehetőségének kapujában áll az ország, de az önálló nemzeti fejlődés útját új elnyomó, a töröknél rafináltabb kizsákmányoló, a Habsburg hatalom igyekszik elzárni népünk elől. A Habsburg elnyomó törekvések ós az ezekkel szembeszegülő népi, nemzeti ellenállások feszültsége jellemzi a XVII. század-utolsó évtizedeit. Ebből a feszültségből robban ki a hegyaljai falkelés, mely történelmünk legnagyobb szabadságküzdelmének, a Rákóczi szabadságharcnak jelzőtüze és előhírnöke. Természetes, hogy a polgári történetírás agyonhallgatta ezt a kort, gyorsan átsiklott a török kiűzésének fényes ünnepét követő sötét évtizedeken és a feledós jótékony homályában hagyta a népi kurucság egyik legimpozánsabb felkelését, a hegyaljai, tokajvidóki jobbágyok ós szegónynemesek hősi megmozdulását is. Még azok is, akiket megragadott a mozgalom rendkívüli volta —- Thaly Kálmán és Takács Sándor —- megelégedtek a részleteredményekkel, a felkelés történetének egyegy apró mozaikszemével. A hegyaljai felkelésnek mindezideig nem volt tudományos feldolgozása. Annak tehát, aki a hegyaljai felkelés történetének megírására, problematikájának kibontására vállalkozott, szóleskörű kutatást és nagy tudományos elmélyülést követelő feladattal kellett megbirkóznia. Benczédi László munkája olyan széleskörű adatgyűjtésre és elmélyült elemzésre épült, hogy az jó alapját képezné a téma monografikus feldolgozásának is. A népszerű karét sehol sem ragadta őt lelkiismeretlen felületességre, munkája olvasása közben érezzük, hogy az események szövevényének minden szálát kezében tartja és mondatai mögött az adatok egész regimentje sorakozik. Éppen ezért nem tudjuk eléggé hangsúlyozni azt a sajnálatos körülményt, hogy forrásközlése — mint általában a népszerű kiadványok forrásközlése —- nem tükrözi azt a nagyarányú ós eredményes kutatómunkát, ami ebben a műben fekszik ós most először került nyilvánosságra. Nagy erőssége a munkának, hogy a szerző nem tekinti a felkelést provinciális jellegű megmozdulásnak, hanem feltárja összefüggéseit a külpolitikai eseményekkel és rámutat az ország belső eseményeinek mozzanataihoz fűződő kapcsolataira is. Ezzel a széles perspektívával eléri, hogy írása nyomán úgy illeszkedik a hegyaljai felkelés az ország történetét befolyásoló események sorába, mint — ahogy valóban is — népünk történetének egyik jelentős láncszeme. Történetírásunk számára még nyitott kérdés a XVII. század végén nemzeti fejlődésünket katasztrofális mértékben fenyegető Habsburg elnyomó törekvések valódi mivoltának ós hatásának feltárása ós megfogalmazása. Benczédi László lelkiismeretesen összefoglalja az eddig ismert adatokat és ezeknek alapján levonja a végső következtetést : »A területi egység és az egységes gazdasági élet kialakulásának megakadályozása azt jelentette, hogy a bécsi udvar elvágta nemzeti fejlődésünk útját és megakadályozta, hogy Magyarország a feudális keretekből kibontakozva, a polgári fejlődés útjára lépjen« (9—10. 1.). Vitatható kérdés, hogy kimondhatjuk-e ilyen megfellebbezhetetlen érvényességgel a XVII. századvégi Habsburg hatalom elnyomó törekvésének abszolutista, gyarmatosító mivoltát és elfogadhatjuk-e azt a megállapítást, hogy a bécsi udvar máris elvágta nemzeti és polgári fejlődésünk útját. Később a szerző is bizonytalan ebben a kérdésben, hiszen maga mutat rá, hogy a magyar függetlenség megszüntetésének, az ország kizsákmányolásának módszerére Bécsben még nincs egyöntetű állásfoglalás, két tábor javasol, vitatkozik ós harcol azért, hogy a saját elgondolásai érvényesüljenek. A szerző megismerteti olvasóit mindkét tervezettel és következetesen kimutatja, hogy céljuk ugyanaz, az ország függetlenségének teljes felszámolása. A cél azonban még nem jelent beteljesülést, még nem tartunk függetlenségünk teljes felszámolásánál, csak halálos veszedelme fenyegeti kétségbeejtő szorítással az országot. A jogtiprásban, erő-