Századok – 1955

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Niederhauser Emil: A bolgár történettudomány fejlődése 270

A BOLGÁR TÖRTÉN'ETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSE 273 Az ő munkája is csak több mint egy évszázaddal később jelent meg nyomtatásban. A maga korában is feltűnést keltett azonban Petár Rajicsnak a könyve »A különböző szláv népek, bolgárok, szerbek és horvátok története«, amely 1794-ben jelent meg Szentpétervárott. Ennek a könyvnek az alapján írta meg a bolgár származású Atanasz Neskovics szerb nyelven »A szláv-bolgár nép történeté«-t, és Budán adta ki 1801-ben. Munkájának megírásában is budai bolgár kereskedők ösztönözték, »egyes bolgár urak javaslatára« írta meg könyvét, mint maga mondja az előszóban. Ez a könyv nyilván élénk szükségletnek felelt meg ós közkedvelt lehetett a Budán meg egyebütt emigrációban élő, öntudatosodó bolgár polgárok körében, mert tíz éven belül három kiadást is megért, 1844-ben pedig Petár Szapunov lefordította bolgárra és kiadta Bukarestben. A XIX. század elejére a bolgár megújulás mind szélesebb rétegeket mozgat meg. Ebben nagy szerepe van a történelemnek, amely a jelen sivárságával szemben rámutat a múlt fényes lapjaira ós egy még ennél is ragyogóbb jövő Ígéretével bíztat, ehhez pedig megadja a történelmi jog támaszát és illúzióját. A történelemnek ebben a nemzetébresztő szerepében ós jelentőségében nem csekély része van egy magyarországi származású kárpátukrán tudós, Jurij Ivanovics Venelin működésének. Venelin több munkájában foglalkozott a bolgár nép történetével és az orosz néphez fűződő kapcsolataival. Korai halála (1839) akadályozta meg abban, hogy elmélyedjen a kérdésnek a tanulmányozásában, így ő sem jutott tovább a romantikus őskeresésnél, amely a bolgárokat teljes egészükben szláv eredetűeknek tekintette, és számos, Kelet-Európában az évezredek folyamán feltűnt néppel hozta kapcsolatba. Munkássága azonban mindenesetre szóles körökben felébresztette az érdeklődést a bolgár nép múltja iránt. A bolgár megújulás mozgalmának nem egy képviselője foglalkozott a most következő évtizedekben történelmi kérdésekkel, igyekezett tovább jutni annál, amit Paiszij atya mondott, elmélyülni az anyagban, illetve pontosabban : kikutatni, előkeríteni a gyér számú forrásokat, számba venni értéküket és megbízhatóságukat. Természetesen a közvetlen cél továbbra is a bolgár nép öntudatának kiépítése, ami hovatovább már nemcsak művelődési, hanem kifejezetten politikai feladattá válik. Vaszil Evszt. Aprilov, a bolgár megújulásnak egyik vezető alakja, aki korábban maga is görögbarát volt, görögül levelezett és csak Venelin hatására tudatosította bolgár származását, könyvet ír a bolgár nép történetéről, a hellenofilek elleni éllel, szerb tudósokkal szemben pedig azt vitatja, hogy a Kirill-féle ábécé, a számos szláv nép által használt cirill-írás, eredetileg a bolgároké volt, és tőlük terjedt el azután a többi szláv néphez. G. Sz. Rakovszki, aki már a politikai forradalom szervezője, szintén látta a történelemben rejlő hatalmas öntudatosító erőket. Több munkájában is foglalkozott a bolgár történelem kérdéseivel, korának megfelelő tudományos színvonalon és igényekkel. Persze ez a színvonal még egyáltalán nem volt magasnak mondható. Rakovszki is eltéved az őskeresés lidércfónyű tájain, a Balkán-félsziget régi lakóiban szlávokat lát, a görögök elődei és tanítói, a pelazgok Szerinte bolgárok voltak, nem is szólva a szkítákról és hunokról, akiket — mint látjuk —- nemcsak ő tart bolgároknak, azaz szlávoknak. De még messzebb is visszamegy és nagyobb perspektívát tár fel, a szanszkrit nyelv szerinte óbolgár nyelv és Manu az első bolgár törvényhozó, még Indiában. Nem csodálatos ezek után, hogy Demosthenes és Nagy Konstantin szintén bolgárok voltak. Rakovszki legtöbb megállapítását »Néhány szó Első Aszenről, a nagy bolgár cárról és fiáról, Második Aszenről« című, Belgrádban 1860-ban megjelent munkájában találjuk meg, persze ezen kívül is vannak még kimondottan történeti jellegű munkái (Bolgár Régiségek címen történeti folyóiratot is indított meg), valamint más jellegű munkáiban szétszórt megjegyzései. Szerepét és jelentőségét nem ábrándos őskeresése határozza meg, hiszen ezzel csak nagyobb távlatokban akarta ugyanazt a munkát elvégezni, mint évtizedekkel előtte Paiszij atya. Sokkal fontosabb, hogy ő volt az, aki írott forrásokat, pénzeket, más jellegű forrásanyagot is felhasznált, ismertetett és másokat is megtanított ezeknek a megbecsülésére, ó maga nem volt történész, még csak nem is elsősorban szópíró, bár irodalmi téren is jelentőset alkotott, hanem politikus, forradalmár, aki a történelmet eszköznek használja fel mindennapos harcaiban és közben nem válogatja meg — mert nincs rá ideje —, milyen fegyverekkel harcol. Hozzá hasonlóan működött Petko Racsev Szlavejkov is, aki már inkább író volt, mint politikus ; nem tartozott a forradalmárok közé, azonban irodalmi igényei, nópiessége vonzották a néphagyomány történeti jellegű alkotásai fele, másrészt a népművelés feladata, sőt kötelessége késztette arra, hogy népszerű történeti munkákat írjon, közérthetően és mindenki számára, vagy hogy megírja annak az iskolának a történetét, ahol tanítóként működött. A XIX. század derekára a megújulás mozgalma már minden tekintetben magasabb fokra jutott el, és ennek megfelelően a megújulás érdekeit híven követő és érvénye-