Századok – 1955
A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Pach Zsigmond Pál: Tanulmányúton a Szovjetunióban 241
254 PAC IC ZSIGMOND PÁL a történész képtelen alkotásra, a tudomány alkotó művelésére. Ennek híján nem juthat új, tudományos eredményekre, hanem éppen ellenkezőleg : elrugaszkodik a tudomány szilárd alapjáról, félresiklik, vulgarizálásba süllyed. A tudomány alkotó művelésének nézőpontjából tekintve még jobban megvilágosodik a historiográfiai kiindulás szükségessége minden történeti munkálatnál. Historiográfiából, az előző történetirodalom beható értékeléséből kell kiindulni egyrészt azért, hogy megbíráljuk, megcáfoljuk ós helyreigazítsuk a hibás és helytelen nézeteket ; másrészt azért, hogy kiszűrjük a pozitívumokat, az eddig elért eredményeket. Csak ez esetben derül ki konkrétan ós világosan, hogy mi az újabb munkálat új eredménye, mennyiben jelent haladást, előrelépést a tudományban. Ami a viták menetét illeti a moszkvai Történettudományi Intézetben, ez látszólag nem különbözik a nálunk is szokásos vitamenettől : az előadást kérdések, majd hozzászólások követik. A valóságban azonban gyakran igen jelentős a különbség. Kérdések feltevése ós megválaszolása —- ami a mi vitáinkon nem egyszer merő formalitássá sikkad, sőt olykor teljesen eltűnik —- a szovjet történészek gyakorlatában a viták rendkívül fontos, csaknem azt mondhatnám : döntő része. A résztvevők általában nagyszámú, élesen, röviden megfogalmazott, a lényegre tapintó kérdéssel »ostromolják« az előadót, akinek ezekre a kérdésekre »ex abrupto« kell ugyancsak röviden és konkrétan, minden »mellébeszélés« nélkül válaszolni. A kérdések megválaszolása során valóban kiderül, hogy a »dokladcsik« milyen szilárdan áll a lábán, mennyire beható az anyagismerete, milyen mértékben látja át a döntő elvi kérdéseket. Ami pedig a hozzászólásokat illeti, a résztvevők nem törekszenek mindenképpen nagy, összefoglaló, általános igényű, hogy úgy mondjam, »globális« hozzászólásokra —- ahogy ezt nálunk sokan feltétlen követelménynek tekintik —, hanem éppen ellenkezőleg azon igyekeznek, hogy minél rövidebben, minél konkrétabban tegyék meg észrevételeiket és azok minél közvetlenebbül vigyék előre a probléma megoldását. A legnevesebb történészek, akadémikusok sem átallják, hogy rövid, öt-tíz perces elvi-tárgyi megjegyzésekkel vegyenek részt a nagyszámú hozzászólót mozgósító, de ugyanakkor mégis néhány óra alatt lepergő osztályórtekezleteken vagy egyéb vitaüléseken. A viták sorában nagy fontossága van a disszertációmegvédéseknek, amelyek kandidátusi disszertáció esetén a Tudományos Tanács szekció-ülésein, doktori disszertáció esetén a Tudományos Tanács plenáris ülésén zajlanak le. Bár természetesen csak az opponensek által megfelelő színvonalúnak ítélt disszertációk kerülnek nyilvános vitára és igen ritkán fordul elő, hogy a Tudományos Tanács visszaveti a jelöltet, a diszszertáció megvédése kifejezés egyáltalán nem tekinthető formális szólámnak, hanem —- erről volt alkalmam meggyőződni — komoly tartalommal bír. A jelöltnek derekasan helyt kell állnia a pattogó »voproszok« kereszttüzében, valóban meg kell védenie tételeit, állításait, meggyőző módon, élesen. S a vita további menetében : a hozzászólások nem egymás mellett futó, széles korreferátumok, hanem egymáshoz és a vita tárgyát képező anyaghoz szorosan kapcsolódó, azzal polemizáló fellépések ; aminthogy a válaszban a disszertánsnak megint csak kertelés nélkül, határozottan ós egyértelműen kell állást foglalnia a felvetődött bíráló megjegyzésekhez. Szóval : valóban a vélemények harcáról, igazi vitáról van szó. S úgy érzem : a disszertációk megvédésének ilyen menete üti rá a bélyegét egyéb vitaülésekre, értekezletekre is. Hadd kapcsoljam ide a beszédstílus ós írói stílus kérdését, mert szoros kapcsolatban van az előbb elmondottakkal. A szovjet történészek tudatosan törekednek a rövidségre, tömörségre, exakt kifejezésmódra nemcsak a vitákban, élőszóban, hanem az írott szóban, kézirataikban is. Előtérben álló kérdÓ3 ez : tudatos szembefordulás a terjengőssóggel, a gondolatoknak más szavakban való megismétlésével, a források oldalakon keresztül való »beszéltetésóvel« (azok elemzése helyett) ; tudatos törekvés a fő kérdések éles kifejtésére s minél rövidebb, minél konkrétabb, minél világosabb megválaszolására. Ezzel függ össze az is, hogy a Történettudományi Intézet igazgatósága nem tartja teljesen megnyugtatónak az ívszám-normák érvénybenlevő rendszerét : éppen azért, mert az nem tömörségre serkent, hanem terjengősségre csábít ; éppen ezért készítik elő a normák revízióját —• ez a munkálat még nem fejeződött be — abban az irányban, hogy egy-egy tudományos munkatárs számára ne a megírandó ívek száma legyen megszabva, hanem pl. az, hogy egy év alatt mekkora részt, hány fejezetet kell kidolgoznia monográfiája megvitatott és elfogadott tervezetéből. S e feladat megoldásában nem a nagy terjedelmet fogják javára betudni, hanem ellenkezőleg : éppen a minél rövidebb, tömörebb kidolgozást. A szovjet történészek méltán hangoztatják, hogy ez nem csupán formai, hanem határozottan tartalmi, elvi kérdés. A történettudománynak, amely a társadalmi fejlődés objektív törtvényszerűségeinek konkrét érvényesülését vizsgálja, exaktnak kell lennie,
