Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

20. ELEKES LAJOS 2. A jobbágyság helyzete Végig az egész XV. századon a jobbágyok terhei folyamatosan nőttek. Ez elsősorban pénzterheikre vonatkozik. A földesurak a századforduló táján bevezetett, akkor még »rendkívüli« sőt »igazságtalan« névén emlegetett (föl­desúri) adónemet a század derekán rendszeressé tették : adás-vételi ügyletek­nél a többi megszokott jövedelemforrások sorában számoltak vele. Elnevezésé­ből utóbb elhagyták a »rendkívüli« jelzőt, maradt a lassan mindennapivá váló taxa (nem azonos az így is nevezett állami rendkívüli adóval, a dikával). A rendszeressé tétellel párhuzamosan megnövelték az új adó összegét. A szá­zad elején ez általában egy arany körül mozoghatott telkenként. A század derekára már országszerte, még a gazdaságilag hátramaradottabb vidékeken is meghaladta ezt, nem ritkán többszörösen. (Különbségek mutatkoztak, amennyiben néhol nem a taxa, hanem a régi cenzus nőtt meg, vagy a két adónem összeolvadt. Ez nem változtat a tényen, hogy az általános tendencia a jobbágyok földesúri pénzterheinek jelentős növelése.) Például a Várdaiak birtokain az ötvenes években készült számadások szerint (melyek a jobbá­gyok évente két részletben fizetett pénzadóját, valószínűleg a György- és Már­ton-napi cenzust tüntetik fel) egy-egy község évente legalább kétszer fizetett adózó családfőnként számított fejátlagában másfél, két forint összegű adót. (Kalongán, Veresmarton egy-egy részlet fejátlaga 1,7 ; a gazdagabb, mező­városi jellegű Szentgyörgyön 2,5 forint.) Azonban a fejátlag nem azonosít­ható az egy telekre eső átlaggal, minthogy a telekaprózódás előre haladt : az egész telket nyilván nagyobb adó terhelte. (Ilyenek sejthetők a 3—4 forin­tos, ilem ritka tételek mögött.) Ilyen adatokból részletes feldolgozás híján is arra lehet következtetni, hogy a jobbágyok földesúri pénzadója — csupán a gerincét kitevő tételekkel számolva — a század első felében háromszorosára vagy még nagyobbra nőtt és egyéb terheik, szolgáltatásaik pénzegyenértéké­hez viszonyítva túlnyomóvá lett. Emellett mind gyakrabban lehet megfigyelni jelenségeket, melyek régebben természetben lerótt szolgáltatások (pl. sertés­tized, halzsákmány) pénzbeli megváltásának terjedéséről tanúskodnak. A pénzterhek növekedése a jobbágyság helyzetének súlyosbodását jelen­tette. Ugyanakkor az, ha a jobbágyok földesúri terhei közt a pénzterhek válnak uralkodóvá (és egyéb terheik emellett kezdenek háttérbe szorulni), kiinduló pontjává válhatott olyan fejlődésnek, ami később a feudális járadék legmagasabb, egyben utolsó formájának, a pénz járadéknak általánosulását eredményezhette volna. A század második felében a folyamat mindkét oldala tovább fejlődött. A jobbágyok pénzterhei súlyosbodtak (ekkor azonban inkább az állami adózás vonalán) ; ugyanakkor földesúri terheik közt a pénzbeliek általában nagyobb jelentőségre jutottak (bár a földesurak egy része ezzel ellentétben a járadék termény-, illetve robot-formáinak fenntartására töreke­dett). Kivált városok, például Sopron úrbéres falvainál — de a földesúri bir­tokok egy részénél is — megfigyelhető, hogy a pénzszolgáltatások mellett a természetbeliek eltörpülnek vagy formálissá válnak. A földesurak részéről a század második felében is megnyilvánult a törek­vés jobbágyaik pénzterheinek növelésére. Törekvéseik érvényesítésének azon­ban többszörös korlátot szabott a jobbágyok teherbírása és a fenyegető pusz­tásodás, ezenfelül a paraszti ellenállás, végül pedig a megerősödő királyi hatalom törekvése a jobbágyoktól adók formájában elsajátítható terméktöbb­letnek számára kedvezőbb elosztására. A három tényező együtt okozta, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom